Magyar jogi szemle, 1928 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1928 / 1. szám - A m. kir. Kuria teljes ülésének 94. sz. büntető döntvénye és a korrekcionalizáció
22 elévülés tekintetében oldotta meg és mégis a határozat indokolása alapján dönti meg a korrekcionalizációnak négy évtizedes gyakorlatra támaszkodó rendszerét. Ennek természetszerű következménye már most az volt, hogy a kir. törvényszékek Íteleteikben gyakran teljesen mellőzték a korrekcionalizációt olyan estekben, amidőn a Btk. 92. §-ának alkalmazása mellett eredetileg bűntetteit képező cselekményre vétségi büntetést szabtak ki. A kir. ügyészek viszont a fent említett esetek mindegyikében fellebbezéssel éltek a Bp. 385. ^. 1. b) pontja alapján a tevés minősítés miatt, mert a biróság bűntettben mondotta ki bűnösnek a vádlottat, holott vétségi büntetést szabott ki rá* A budapesti kir. Ítélőtábla pedig, — az előttem ismeretes esetekben, — mindig honorálta is a vádhatóságnak ezt az állás? pontját és annak megfelelően az elsőbirói ítélet vonatkozó részét megsemmisítvén: a cselekmény a Btk. 20. $-a szerinti vétséggé minősítette. A bírói gyakorlat ezek szerint ragaszkodik a korrekcionalizációhoz, de ugyanakkor követni kényszerülvén a 94. sz. döntvény kogens rendelkezését, a minősített vétségekre a bűntettekre megállapított elévülési időt alkalmazza, holott ezáltal nyilvánvaló ellentétbe jut egyrészt a Btk. 106. §-ának utolsó bekezdésében foglalt határozott rendelkezéssel, másrészt magával a 94. sz- döntvényben foglalt jogelvvel, amely tudvalevőleg a korrekcionalizáció létjogosultságának a merő tagadásán alapul. Mielőtt ennek a bántó anomáliának kiküszöbölése lehetőségét kutatnók, a 94. sz. döntvényben kifejtett jogelveket kell vizsgálat tárgyává tennünk. A kir. Kúria szóbanlevő határozatának beható tanulmányozása után mindenekelőtt sajnálattá kell megállapítanunk; hogy a korrekcionalizáció elmélete büntetőjogi irodalmunkban még nincs teljesen Ikiépitve és a szükséges jogi érvekkel kellőképen alátámasztva; a kir. Kúria 2. számú T. H.-a és különösen az 59. sz~ büntető teljes ülesi döntvénye pedig jogászilag ki nem fejtett és meg nem indokolt, egyszerű kijelentéseken alapul, amint arra a 94. sz. döntvény indokolása joggal rámutat. Mégis a kérdés érdemi részét illetően, — ha a 94. sz- döntvény meggyőző erejű okfejtésének lenyűgöző hatása alól sikerül felszabaditanunk magunkat, — nyomban észlelnünk kell azt is, hogy a kir. Kúria a vitás kérdés eldöntésénél figyelmen kivül hagyott néhány igen fontos körülményt, melyeknek számbavétele talán egészen más döntést eredményezett yulua. Ugyanis a 94. sz. döntvény a Btlk. 1. §-ából indul ki és az abban lefektetett „nullum erimen sine lege" elvén alapul. Azonban a kir. Kúria a fent emiitett törvényhelyet kiszakítva a Btk.-val és büntető jogunk egész rendszerével való szerves öszefüggésből tisztán nyelvtani magyarázattal ugy értelmezi, hogy a bűntett, vagy vétség mivolta kizárólag a törvényben kifejezett, határozott kinyilvánulástól függ és ebből arra a további következtetésre jut, hogy „amit egyszer a törvény különös részében a tényállás kiformálásával bűntettnek, vagy vétségnek nyilvánit, azt a bíró, ha a történeti esemény a törvényes témyálladékot megvalósítja, — megváltoztatni nincs jogosítva." Végül megállapítja a kir. Kúria azt is, hogy a törvény a fenti generális elv alól kivételt egyáltalán nem tett. A kir. Kúriának ez az okfejtése azonban nem fosradható el, mert, ha a Btk. 1. ^-át büutetötörvénykönyvünkkel és az egész magyar büntetőjog rendszerével való szerves összefüggésében he-