Magyar jogi szemle, 1928 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 7. szám - Lejárati nap - fizetési nap

255 majd az adósra lehet előnyös vagy hátrányos, majd pedig a hitelezőre lehet előnyös vagy hátráűyos. Jlyen hazárdjátékot a törvényhozó nem akarhatott. ü csak azért tartotta megfelelőnek a „lejárati" szót, mert szupponálta egyúttal az ezen a napon történendő teljesítést is. E felfogást igazolja az a tény, hogy a 326. §. a törvénynek IV. fejezetében foglalt nelyet, mely fejezetnek a cime: „A kereskedelmi ügyletek teljesítése". Az egész fejezetben mindenütt a „teljesítés" szo van használatban, ugy hogy a ratio legis szerint csak tévedésből kerülhetett oda a „lejárat" szó a „teljesités" szó helyett. Lássunk a törvényben egy analóg helyet. A kereskedelmi törvény „Vétel" cimü fejezetének 339. §-a igy szól: „Ha vételárként a piaci vagy tőzsdei ár köttetett ki, egyéb megállapodás hiányában a teljesités helyén és idejekor jegyzett középár értendő". Ebből a szövegezésből láthatjuk, hogy a vételárra nézve nem az az időpont a döntő, hogy mikor kellett volna történnie a teljesítésnek, hanem mikor történik tényleg. Ha a 326. §-ban is a logikus és természetes „teljesités idejekor" kifejezés fordulna elő, ugy a szándékosan késedelmes adósnak kevésbbé sikerülne a betűszerinti értelmezéssel visszaélni. Vájjon mire vezethető vissza a K. T. 326. §-ának a létezése? Semmi másra, mint arra a szándékra, hogy az adósnak, aki külföldi valutával tartozik, egy csekély kedvezményt nyújtson, tudniillik azt a könnyebbséget, hogy az adósnak ne kelljen bajlódnia s esetleg némi költséget viselnie avégből, hogy az idegen valutát, beszerezze. Ennyit és nem többet akart a törvényhozó. Semmi szin alatt azonban nem vólt szándékában az adósnak oly természetű kedvezményt nyújtani, hogy ő a tartozásának- teljes kiegyenlitéseképen esetleg csak egy töredékrészét fizesse meg, ami nagyfokú valutaromlásnál bekövetkezhetik. Hogy az országos pénznemben való fizetés csak egy alárendelt jelentőségű könnyebbség akar lenni az adós javára, az kitűnik a már idézett osztrák és német szövegekből: „so kann die Zahlung in Reichswáhrung erfolgen", és a mi váltótörvényünkből: „a fizetés az országban folyamatban levő pénznemben teljesit/íeíő". Ki van zárva az a föltevés, hogy amikor a törvény egy bizonyos szolgáltatás helyett egy facultas alternativát engedélyez, hogy az utóbbi az előbbivel ne legyen egyenértékű. Amikor az adósnak megengedtetik országos pénznemben fizetni, ezzel nem változik meg a kötelem tartalma, illetve a teljesités tárgya, hanem csupán a teljesitésnek a mikéntje szabályoztatik, mégpedig olyképen, hogy az adós az idegen pénznem beszerzésének terhét átháríthatja a hitelezőre azzal, hogy belföldi pénzt ad neki oly összegben, hogy a hitelező beszerezhesse magának a valutát. Bizonyos, hogy a törvényhozó nem akart igazságtalanságot s ezért az általa használt „lejárati nap" kifejezés nem egyéb, mint a vélelmezett teljesítési időpont megjelölése. Ha arra az esetre gondolt volna, mi lesz akkor, ha az adós lejáratkor nem fizet, ugy bizonyára — mint a 339. §-ban tette — a „teljesités időpontját" statuálta volna. ' r Kézenfekvő, hogy a lejárati nap nem lehet befolyással a kötelezettség mennyiségére nézve. Windscheid: „Eine Verfallzeit wird festgesetzt, nicht um zu bestimmen, wieviel der Gláubiger erhalten soll, sondern um zu bestimmen, wann er erhalten soll". (Pand. II. köt. 256. 25. jegyzet.) Ha azt kutatjuk, hogy a kötelmi jogban minek van nagyobb fontossága és súlya, vájjon a lejárat (esedékesség) időpontjának,