Magyar jogi szemle, 1928 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1928 / 6. szám - A nemzetközi döntőbíróságok és bíróságok határozatainak kötelező ereje illetékességük kérdésében, különös tekintettel az erdélyi földbirtokreform végrehajtása tárgyában felmerült magyar-román vitás esetre
202 saját illetékessége tárgyában hozott határozata nem alapszik a hatáskörét megalapitó szerződések értelmezésén (alaki excés de pouvoir). Mindem esetre adva van tehát az excés de pouvoir a 73. cikk értelmében, ha a döntőbíróság valamely hatáskört igényel magának, anélkül, hogy a peres felek közötti szerződéseiknek valamely helyére támaszkodnék (illetékességi határozat szerződési alap nélkül), vagy ha vitatott illetékességének megalapítása végett utal ugyan ilyen szerződésre, anélkül azonban, hogy magyarázat utján mutatná ki valamely, hatáskörét megalapitó, szabálynak a létét (illetékességi határozat szerződésre való látszólagos hivatkozás mellett). Ha ellenben a döntőbíróság akként jár el, hogy a hatáskörét megalapitó szerződéseket vizsgálja és ezeket magyarázva fejti ki, hogy miért látja illetékességét fennforogni, akkor az ilyen illetékességi határozat a 73. cikk szerint a peres felekre nézve merőben kötelező, habár a vesztes állam jó érveket tud is felhozni amellett, hogy a döntőbíróság a megállapodást, vagy a többi odavágó szerződéseket hibásan magyarázta (illetékességi határozat valamely szerződésnek, habár esetleg téves magyarázata alapján.) Ily esetben tehát az az állam, amely ellen a hatásköri döntés irányult, nemzetközi jogilag kötelezve van arra, hogy a döntéshez alkalmazkodjék. Mert a 73. cikk értelme épen az, hogy a döntőbírói hatáskörnek az egyik peres fél részéről való tagadása esetében az efelől való döntés oly módon ruháztatik rá a döntőbíróságra, hogy ez a bíróság jogosítva és kötelezve van ezt a kérdést, mint minden más jogkérdést, "az irányadó szerződések magyarázata utján megoldani. Ennélfogva a 73. cikk értelmében történt hatáskörmegállapitás sohasem áll „extra compromissum", hanem mindig „in compromisso". Ezért a 73. cikk életbelépése óta minden nemzetközi döntőbíróságnak éis báróságnak, a peres felek ellenkező megállapodásának hiányában, két feladata van: Döntenie kell előbb a saját illetékessége és azután az ügy érdeme felől. Ezzel két feladatkör kapcsoltatik össze, amelyek elvileg szétválaszthatok is lennének. Összekapcsolásuk azonban teljesen okszerű, mert mindkét feladat megegyezik egymással abban, hogy ugy itt, mint ott jiogikéridéselknak magyarázat utján való megoldásáról van szó. A békeokmányok keletkezési történetének és szövegének egybevetése ilyenformán a következő eredményre vezet: a szerkesztők, mint azt különösen Lammasch és Nippold bebizonyitották, bizonnyal mellőzni akartak minden semmisségi okot; ez az akarat azonban a szerződés szövegében csak tökéletlenül jutott kifejezésre, amire egyébként a bizottsági jelentésnek II. alatt idézett s a döntőbíróságnak a saját illetékessége felőli határozatra való illetékességéről szóló helye is rámutat. A szerkesztők akarata azonban csak annyiban irányadó, amennyiben a szerződés szövegében megjelenik. Ennek értelmében azonban különböztetnünk kell az excés de pouvoir két faja között. Az együket a 73. cikk elismeri. Adva van, amikor a határozat a döntőbíróság illetékességét nem „en interprétant le compromis ainsi que les autres traités qui peuvent étre invoqués dans la matiére" alapítja meg. Ez az alaki excés de pouvoir a 73. cikk ellenére fennmarad. Ellenben minden más, a tartalomra vonat-