Magyar jogi szemle, 1928 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 5. szám - A valorizációs törvény (1928. évi XII. t.-c.)

137 Ha mindem része a valorizációs jognak ily kielégítő módon nyert volna a törvényben szabályozást, mint a családi ós öröklési jogbeli követelések, akkor a törvénnyie] meg lehetnénk elégedve: De már a következő 17—19. §§. visszaesést jelentenek az eddigi jog-állapothoz képest, A törvény ugyanis a baleseti járadékot valorízálhatónak mondja ki és ezt kiterjeszti azokra az esetekre is, midőn a járadék helyett tőkeösszeg lett megállapitva akár ítélet, akár egyezség: által. De amit a törvény egyik kezével nyújt, azt a másik kezével visszaveszi, mert kimondja, hogy az idetartozó esetekben az átértékelés mértékét kormány rendelet fogja megállapítani még akkor is, ha a járadék már jogerős Ítélettel vagy más módon a törvény életbelépése előtt meg volt állapitvia. Hogy a rendeletben ,megál lapítandó összeg a 17. §. harmadik bekezdése érteiméiben nem lehet kisebb, mint az ítélettel már megállapított összeg, az már esak magától értetődik, de a törvény szövege szerint igenis kisebb lehet, mint az egyezségileg megállapított összeg, mert az id. törvényhely az egyezség-et nem emliti. A törvénynek ezek a rendelkezései tehát nemcsak visszaható erővel birnak, hanem megszerzett jogokat is áldozatul követelnek. Ezen aggályos rendelkezésekhez hozzájárul az a sajnos körülmény, hogy a baleseti járadékok kérdésében a törvény a valorizációt jóformán kiveszi a biró kezéből ós közigazgatási hatóságra bizza, teszi ezt épen oly ügykben, amelyekre a kir. Kúria mindig különös súlyt helyzett ós ezt a kérdést a 87. sz. teljes ülést döntvénye által ügy rendezte, hogy egységes judikaturát biztosított volt. Annyi ibizoinyos, hogy a baleset járadék valorizálása kérdésében nem kodifikálta a törvény a bírói gyakorlaton alapuló jogunkat. Ha már a baleseti járadékra vonatkozó rendelkezései a törvénynek alig nevezhetők valorizációs szabályoknak, az, amit a 20—27. §§-ok az életbiztosítási szerződéseken alapuló követelósekre nézve tartalmaznak, egyáltalában nem valorizáció. Mert az, hogy a törvényben közelebbről körülirt magánbiztositasi vállalati hozzájárulások alapján egy felosztási alap létesítendő, — amely alapgondolat magában véve talán helyes — semmi egyéb, mint egy kísérlet, — a javaslat indokai is kísérletnek nevezik — amely a jogosítottaknak talán egy kis töredékét juttatja a követelésének. Nem érthető, vájjon miért van az 1934-iki óv megállapitva és miért nem egy másik óv1? Ez a felosztási időpont egy későbbi évre teendő (23. §.). ha a törvényben körülirt 5% még nincs meg. Ezek az összes rendelkezések, amelyekre nézve a pénzügyminiszter ur a felsőházban maga mondta, hogy „labilis alapon állanak", illetve a bennük foglalt .kisérlet" bizonytalanság, benyomását teszik, mert az indokoláshoz semmiféle statisztikai adatok csatolva nincsenek, ugy hogy mindaddig, amig az ember ily statisztikai adatokkal meg nem ismerkedik, valanii nagy bizalommal a rendelkezések helyessége iránt nem viseltethetik. De különben is ezekben az ügyekben az eljárás közigazgatási útra, — kivéve azt, hogy néhány esetiben a közigazgatási bíróságnál orvoslást: lehet keresni — a bíróságok kikapcsolásával van terelve, ugy hogy ez az egész anyag igy rendezve — nem is tartozik a valorizációs törvénybe. A 28. §. szól a valorizáció hatásáról a jelzálogjogra*. Kz a rendelkezés kimondja, hogy a jelzálogjogot: nem lehet valorizálni meg r-kikor sem, ha az a követelés valonzáIható, amelynek biztositasara a zálogjog szolgál. Tehát merev negáció álláspontja. Pedig ez a kérdés már igazán behatóan lett volna tárgyalandó és szabályozandó, ós legrosszabb esetben a m agánk öl ex önökből származó jelzálogra korlátozva, 'a valorizál hatás kimondandó lett volna. Hogy Xénfetországban az erre vonatkozó rendezés nem sikerült volna