Magyar jogi szemle, 1928 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 5. szám - A valorizációs törvény (1928. évi XII. t.-c.)

135 vissza! A könnyelmű ember tehát jobb helyzetben van, mint a szolid ember. Ilyen logikanélküli eredményre vezet ez a rendelkezés, amit a törvényhozó bizonyara nem akart. Miért kell azt a szerencsétlen vétkes késedelmet, az értékcsökkenésnek a késedelem idejére való korlátozását ós a sikeres befektetést éppen a kölcsönügyletre alkalmazni'? Ezt ig'azán nem lehet megérteni. Nem is fogja a jogkereső közönség soha megérteni azt, hogy az, aki 1000 K vételári összeggel adós, a hitelezőjét csak valorizált összegben elégetheti ki, de ha kölcsön cimén tartozik, csak többféle előfeltétel fenforgása esetén kap ugyanaz a hitelező valorizált összeget. Ilyen szabályozás nem lesz megnyugtató ós nem található semmiféle más jogban vagy irodalomban. Végül, ha a kölcsön valorizálására vonatkozó rendelkezéseket áttekintjük, felmerülhet az a kérdés is, vájjon a kölcsönnek az 5. §. szerinti valorizálásánál is előfeltétel-e a vétkes késedelem és a késedelem idejére való szoritása az értékcsökkenésnek'? Én azt hiszem ugyan, hogy nem, de kétségek mégis merülhetnek fel, mert azok az előfeltételek (a 4. §-ban) mint általános generális szabályok vannak felállitva és előrebocsátva. amely alá az 5. §. is esik. A 6. §. folytatja a valorizációból való kizárás eseteinek felsorolását, amennyiben kimondja, hogy az államnak, törvényhatóságnak, községnek, postának, postatakarékpénztárnak és államvasutaknak magánjogi tartozásait valorizálni nem lehet. Ez annyira helyt nem álló és indokolatlan, az államnak ós a többi fent felsorolt közintézménynek tekintélyét is csorbító rendelkezés, hogy azzal nincs miiért foglalkozni. Ez a rendelkezés is egyik esetét szolgáltatja annak, ihogy nem a forrói gyakorlatban kialakult, általános megelégedést ikeltő valorizációs jogot kodifikálták, mert ezeknek a közintézményeknek magánjogi ügyleteiből származó követeléseket ia birói gyakorlat valorizálta (pl. a vasút szenet vásárolt, de a vételárat nem fizette meg. A vasút fuvarozási ügyleteiből származó követelésekről későbben szólok.) A 7. §. kivételit tesz a 6. alól, (amennyiben a 6. §-foan megnevezett privilegizált adósokkal szemfoen valorizálhatóknak mondja az ingatlanok kisiajátátá.saból vagy vételéből, a bérleti és haszonbérleti, személyt érő vétlen károkozásiból, vagy tiltott cselekmény folytáná kártérítésiből folyó követeléseket, vagy ha a felek a valorizációt határozottan kikötötték. Ez a §. magától értetődik, de kétséget hagy fenn aziránt, vájjon ingók vételára nem valorizálható-e'? Ha nem, akkor megint oly intézkedésről van szó. mely nem reoipiálta a birói gyakorlatot. Ugyanez áll arra az intézkedésre nézve ás, hogy a kikötésnek határozottan kell történnie. A birói gyakorlat megelégedett azzal, — nagyon helyesen — hogy a kikötés határozatlan ós konkludens tényekből is következtethető lehet; ha a törvény az ellenkezőt akarja kimondani, — amit nem tételezhetek fel — akkor itt is eltér a birói gyakorlaton alapuló jogtól. Ugyancsak eltérés mutatkozik az eddigi jogunktól afofoan is, hogy amig az eddigi jogunkban az államvasutakkal (vagy más közforgalmú vasúttal) szemben a fuvarozási ügyletből származó követelések valorizálva lettek, ugy mint más adóssal szemben, a 10. §. ezt a valorizálhatást és mértéket oly korlátok közé szorítja, amilyeneket a birói gyakorlat nem ismert. Az eddigi valorizálása jog csak a nemzetközi fuvarozásnál lett fen tartva (34. §.), ami által azonban a külföldi feladó előnyösebb helyzetbe jut, mint a belföldi. A 11. és 12. §-ok a bi<rói gyakorlatnak megfelelően felsorolják példakép azökat a körülniényeket, amelyek az összeg megállapitásánál figyelembe veendők és annyira ismeretesek, hogy 10"