Magyar jogi szemle, 1925 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1925 / 1. szám - Dr. Juhász Andornak, a budapesti kir. itélőtábla elnökének ünnepi beszéde

15 II. Első királyunk, a keresztény magyar királyság megszervezője: Szent István, korát messze túlhaladó államférfiúi éleslátásról, ritka alkotmányos érzékről és az igazságszolgálitatáis jelentőségének teljes felismeréséről tett tanusáig-ot akkor, amikor delkrétumai I. könyvéneik 5. fejezetélben a „türelmet" éis az ,,igaz. ítéletet" királyi koronájának ékességei közé sorozza s fiához, Imre hercegihez intézett tanításaiban arra oktatja trónjának várományosát, hogy — különösen csekélyebb jelentőségű ügyekben — ne Ítélkezzék önmaga, hanem az eféle ügyeket bocsássa inkább a bírákhoz, „akikre bizva vagyon, hogy törvény szerint igazítják el azt." Majd eképpen folytatja: ^valamikor pedig a te méltóságodhoz illendő dologban adatik Ítélned, itélj békességes tűréssel, szánakozással, irgalom szerint, hogy legyen dicséret és tisztesség a te koronádnak." Szent Istvánnak ezek az igazán királyi .szavai ama mutatnak, hogy igazságszolgáltatásunk szervezetének gyökerei a magyar államnak legmélyebben fekvő történelmi rétegiébe nyúlnak le e a nemzet ősi jogrendjéből szívták magukba a későbbi századokban az intézmény továbbfejlődéséhez megkívánt éltető erőket. Szent László királyunk dekrétumai I. könyvében (41. fej.) már említés tétetik a király udvaráról — Curiájáról — mint a bíráskodás színhelyéről, továbbá (41. fej.) a király vagy a bíró pecsétjével szemben tanúsított engedetlenségről, III. könyvében (3. fej.) pedig a nádorispánról, az ő pecsétjéről és hatalmáról. Ez utóbbiban az mondatik: .^Tetszett azt is végeznünk, hogy amikor a nádorispán hazamegyen, a király és udvara pecsétjét annál hagyja, aki az ö helyén lészen, (tehát, a királyi udvarban maradó helyettesénél), hogy valamint egy a király udvara, pecsétje is egy legyen. Valamíg pedig azon ispán otthon leend, senkire pecsétjét ne küldje." A dekrétumoknak ugyancsak III. könyvében (16. fej.) a bírákra vonatkozólag a következő rendelkezés foglaltatik: „Minden biró a maga járásában Ítéljen, azaz senki a bírák közül az ő törvényes hatóságán kívül ne bíráskodjék." Állami létünk legősibb idejéből olyan hatásköri szabályok emléke maradt tehát reánk, amely minden kétséget kizár afelől, hogy a király által személyesen gyakorolt itéllkezés: mellett már azdkb'a.n 'az ősrégi időkben is voltak az ő megbízásából részint euriájában, részint azonkívül ítélkező bírái az országnak. A királyaink által Szent István óta személyesen gyakorolt bíráskodás, mely a nemzet által reáruháizott bírói hatalmánál fogva illette meg a királyt, az idők folyamán a perlekedő feleknek és a peres kérdéseknek mind szűkebb és szülkebb köréne szorítkozott, míg végre a mohácsi vész után, amikor a király már nem lakolt többé az országban, teljesen megszűnt. A királyi Curiában folyó bíráskodás körében már a királyság első századaiban, önálló szerephez jutnak az ország nagybirái, kiket a régi dekrétumok következetesen az ország „rendes" bíráinak mondanak. A nádornak önálló, ugy a Curiában, mint azonkívül gyakorolható bírói hatalma a nemesek felett az aranybulla 8. cikkében nyert elismerést, ugyanannak 9. cikkében pedig az országbírót, (akinek abban az időben még udvarbíró a nieve) a királyi Curiában megillető teljes bíráskodási jogosultság is. Mátyás királyunk 1486. évi dekrétuma (68. c.) tüzetesen meghatározza a XV. század végén a király Curiájában ítélkező rendes biráit az országnak. „Mivel a rendes bírákat" — igy szól a törvénycikk — ..gyakran szokták említeni és igen sokan kételkednek, hogy kik ezek a birák és kiket kell alattuk érteni, ennélfogva határozottan kijelentjük ehelyütt, hogy a rendes bírák: elsősorban a nádor, azután az országbíró és azután a titkos kancellár, ha jelen van, különben helytartója (locumtentens) vagyis akinél az időszerint a felség birói peesétje vagyon. Ezeket pedig azért nevezik rendes bíráknak, mivel bármely ügyben itél-