Magyar Jogászegyleti értekezések és egyéb tanulmányok, 1938 (6. évfolyam, 21-24. szám)

1938 / Rendkívüli szám

58 hivatott, az úrnak szabadosa; hasonlóképen ki mint szabados hivatott az Krisztus szolgája" — mondja maga a népek apostola.5 Ez a szellem lengi át Szent István törvényhozását, aki bár a rabszolga megölése esetében nem büntetésszámba menő vérdíjat, hanem a megölt rabszolga urának csak kártérítést biztosít, szabad folyást enged az egyházi legyelem szabályainak, sőt törvényében egyenesen utal is az egyházi fegyelem szabályaira: böjtöljön a kánonok szerint''.'1 Hogy a rabszolgaság nem volt elviselhetetlen állapot és a kereszténység tanítását követő, a törvényt megtartó úr kezén volt rabszolgának aligha lehetne oka, hogy a mai ipari vagy agrár proletariátus helyzetét irigyelje, az kitűnik abból, hogy a természetes szaporodás a rabszolgarétegben is igen nagy volt és abból, hogy Szent István II. decretumának 39. és 40. fejezete szerint a lopásért felelősségre vont rabszolga orrának levágását, visszaesés esetében fülének levágását öt tinóval megválthatta. A szűkszavú, kimerítőnek egyáltalában nem mondható, törvénykönyv bizonyára nem tartalmaz olyan rendelkezést, amelynek gyakorlati jelentősége nincs, vagy amely a rabszolga jogállásával merő ellentétben állana. Kétségtelen tehát, hogy a rabszolgasorban élő emberek között is voltak olyanok, akik orruk, fülük, megmentéséért öt tinót áldozhattak, akiknek tehát olyan ingó vagyonuk volt, amely felett szabadon rendelkezhettek. Sőt még a lopás miatt megbélyegzett rabszolgának is módja volt tulajdont szereznie. Az első lopás megszégyenítő büntetését megváltani nem képes rabszolga is kerülhetett utóbb olyan vagyoni helyzetbe, hogy a visszaesés alkalmából az újabb megszégyenítést elkerülje. A Szent István korabeli rabszolga tehát ember, Krisztus által megváltott ember és köteles őt ilyennek tekinteni az ura is, annak ellenére, hogy munkaereje hozzákapcsolódik ahhoz a birtokhoz, amelyen él. Csak így lehet megérteni, hogy magának az egyháznak is vannak rabszolgái, sőt a törvénykönyv 34. fejezete egyenesen megparancsolja annak a tíz falunak, amely közös templomot 5 Pál apostol korintusiakhoz írt I. levele. 22. e Sz. I. II. 13. fej. 1. §. — V. ö. Hóman—Szekfü: Magyar történet I. 231. 1. - - Az egyházi büntetés természetesen azt is érte, aki a saját rabszolgáját ölte meg, viszont ugyancsak csupán egyházi büntetés járt annak is, aki saját családja tagját ölte meg. — I. m. 252. 1. — „A rabszolga testi életét elvenni a jogos önvédelem esetét kivéve, nemcsak az örök természeti torvény, a keresztény egyházi törvény és a rabszolga tulajdonosának érdeke tiltotta, hanem a középkor állami törvénye is. . ." Erdélyi László: Egyházi íöldesúr és szolgái a középkorban. — 1907. — 6. 1.