Magyar Jogászegyleti értekezések és egyéb tanulmányok, 1935 (3. évfolyam, 9-12. szám)

1935 / 9. szám - A nyugdíjvalorizáció hatásai. [Előadás a Magyar Jogászegylet hiteljogi szakosztályának 1934. évi december hó 1. napján tartott ülésén]

27 ekként kiegészíteti illetményeknek, sem pedig a pénzromlás után és a nyugdíjazáskor élvezett utolsó fizetéséhek figyelembe vételét, hanem a bírót a való életből a visszavetítés ködös fikcióiba utalják. A T. pillérei- a békebeli illetmény és az erre alkalmazandó arányszám tehát meginogtak; ezek nélkül pedig a T. rendszerét nem lehet fenntartani. De ha nézzük azokat a normál eseteket, amelyekre a törvényhozó csakugyan gondolt, akkor is azt látjuk, hogy a törvény rendelkezései már elavultak és idejüket multák. A visszavetítési rendszernek akkor volt érteimé — és a miniszteri indokolásból kitűnően a törvény csakugyan erre is gondolt — mikor milliós papirkoronaíizetések vagy ezeket helyettesítő milliós pótlékok állottak szemben a nyugdíjszabályzatban kontemplált szerény, de aranykoronákra szabott nyugdíjakkal, és amikor ez utóbbiaknak maximuma is gyakran csak 4—8000 koronában volt meghatározva. Természetes, hogy ekkor közös nevezőre kellett hozni a fizetést és az átértékelés alá vonható nyugdíj járandóságot. Ma azonban már tíz éve mult, hogy a pénzromlás megszűnt, és hogy stabil pénzértékről kell beszélnünk: nyolcadik éve pengőben számolunk. Ma már az illetmények nemcsak pengőre szólnak, hanem újonnan is rendeztettek és hozzásimultak a vállala tok teljesítőképességéhez. Ilyen körülmények között az 1914. évi illetményekre visszamenni, a stabil értékű illetményeket erre az időpontra visszavetíteni: nyilvánvaló anachronizmus. Eszünkbe juttatja Katalin cárnő híres rózsatőjét, amelynek őrzésére egy őrszemet állítottak ki. A rózsatő régen elpusztult, a cárnő régen elporladt, de az őrszem tovább is ott állott a rózsatő helyén és a zsoldja be volt állítva a költségvetésbe. Ilyen felesleges és elavult dolog az egész visszavetítés. Sokkal egyszerűbb volna a nyugdíjakat a ma élvezett fizetések alapján megállapítani. Ennek meg volna az a törvényes alapja is, hogy a fizetések rendezésével és a pénzérték stabilizálásával a visszavetítés szüksége megszűnt. Ezzel egyúttal meg volna oldva azoknak az átértékelési problémája is. akik 1914 után léptek szolgálatba és akiknek nehéz helyzetéről az imént szólottam. De azt hiszem, sokan osztják azt a véleményemet, hogy nemcsak a visszavetítés, hanem maga az arányszám szerinti átértékelés is anachronizmussá vált. Mihelyt a mai fizetésekből indulunk ki, amelyeket a vállalatok fizetni képesek, akkor voltaképen a nyugdíjaknál sem volna mit átértékelni, hanem egyszerűen pengőre kellene alkalmazni a nyugdíjszabályzatnak koronára szóló intézkedéseit. Mert ha továbbra is fenntartjuk a vagyona tmentésen alapuló arányszámot, ez lényegileg annyit jelent, hogy míg a tényleges alkalmazottak illetményeiben már