Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 5. szám - A büntetés helyettesítése tanítással

5. sz. Magyar Jogász-Ujság 69 „Az itteni nők — irja egy akkori berlini újság — ugy látszik valóságos utálattal'viseltettek ezen köpenyek, illetőleg azok viselője iránt s egy némely ügyvéd hivatásával volt kénytelen szakítani, csakhogy menyasszonyát elvehesse. Volt olyan, ki hosszas utánjárás után kieszközölvén magának az ügyészi czimet, ily módon menekült a köpenytől s tehette nejévé aráját." Hogy mi történt később, midőn az ügyészekre is ráparancsolták a fekete talárt — arról nem szól a krónika. Arról is tudunk, hogy Lippstadtban 6 ügyvéd nem váltotta ki engedélyét, csakhogy ne legyenek kénytelenek a köpenyt viselni. Ugy látszik azonban, hogy a végén, miután a város grófja őket a köpenyviselet kötelezettsége alól feloldotta, mégis ügyvédekké lettek. A talár többet ártott a kar tekintélyének, mintsem hogy vele szemben a büntetéssel való bármely fenyegetések hatályosak lettek volna. A király ennek daczára makacsul ragaszkodott elhatározásához. Csak miután Cocceji 1787-ben kifejtette, hogy a bántó viselet minden jóravaló embert visszariaszt az ügyvédi pályától, engedte meg a király, hogy ezután a legkifogástalanabb és legképzettebb ügyvédek az ő különös engedélyével köpeny nélkül járhassanak, feltéve : hogy a katonai kincstárba 2000 tallér váltságdijat fizetnek be. Hogy e „különös engedményre" mennyien pályáztak, — az akkori újságok nem szólanak. Még Frigyes Vilmos halála után sem hagyta abba Cocceji az ügyvédi talár ellen folytatott harczot. Fáradozásai azonban hajótörést szenvedtek. Mindössze annyit sikerült elérnie, hogy Berlin és Pommern városok nagyszámú pereinek lebonyolítása alkalmával egyes ügyvédek, kik különös buzgóságot fejtettek ki a perek lebonyolítása körül, kivételképen feloldattak a köpenyviselet kötelezettsége alól. 1748-ban Cocceji feltárta II. Frigyes császár előtt, hogy mily káros hatással van a ta'árviselet az ügyvédi karra mint mondá : „jó családból származó ember már nem is adja magát többé ügyvédi pályára." II. Frigyes azonbín semmi bántót e viseletben nem látott, mely szerinte csak arra volt alkalmas, hogy miként a katonákat, ugy az ügyvédeket is felismerhetőleg megkülönböztesse az egyéb foglalkozással biró emberektől. Cocceji még egy második kísérletet is tett Eichel kamarai tanácsos befolyásának felhasználásával, hogy a király szivét az ügyvédek érdekében megpuhítsa — azonban hiába. 1878-ban egy könyv jelenik meg „Hymmen adalékai a jogirodalomhoz" czimen, melyben a szerző elmondja, hogy már az előkelő származásúak sem találnak semmi szégyelni valót más ügyeinek intézésében s hogy az ügyvédi öltözködés legkevésbé sem lealacsonyító viselet., Az 1780. évi nagy igazságügyi reform alkalmával: a talárügy már végkép lekerült a napirendről. ^ Z\ A büntetés helyettesítése tanítással. Schmitt, meisenheimi törvényszéki biró, a „Recht" czimü jogi szaklapban azon javaslatot teszi, miszerint adassék meg a bírónak ama jog, hogy oly esetekben, amelyekben a cselekmény különösen enyhe megítélést kíván, büntetés helyett tanításban részesítsék a vádlottat. Ezen javaslat — a szerző szerint — föltételezi, hogy a közönség érettebb része megérti, hogy az egyénnek az érdeke az összességének alárendeltessék és hogy nemcsak a büntetés, hanem mindenekelőtt az egyesnek az öszszesség iránti kötelességekre való kitanitása is nevelőleg és a bűnözésre csökkentőleg hathat. E javaslat megvalósításával a méltányossági tekintetek az eddiginél sokkal nagyobb teret foglalnának el a bíróságoknál. Igaz, hogy sokan ellenvethetik, miszerint az afölötti döntés, hogy vájjon a mérlegelés büntetést, vagy pedig attól való mentesítést kiván-e, idegen és veszélyes elemet visz be a jogszolgáltatásba, olyat, amely ruganyossága miatt veszélyeztetné a jogszolgáltatást és tág kaput nyitna az önkénynek. Az eddigi fejlődés nagyrészt igazolja is ezt a föltevést és a törvény méltánytalan szigorának a mérséklése épen ezért a korona kegyelmi jogának van föntartva. Csakhogy a birói Ítélkezés kijavítását czélzó kegyelmezésnek is megvannak a maga árnyoldalai. A megkegyelmezésben ugyanis szabály szerint csak az részesülhet, aki azt kéri. Ezenkívül a kegyelmezés ritkán történik csekély mértékű büntetések esetén. Ez utóbbiakat szivesebben elejtik, mintsem hogy fáradságosabb uton elhárítanák azokat. A csekélyebb jelentőségű bünperek legnagyobb része (pl. a kisebbmérvü tulajdonháboritási vétségek, az ártatlan testi sértések, még ha azokat a joggyakorlat által annyira ruganyosan értelmezett „veszélyes" eszközzel követték is el; továbbá a meggondolatlan sértések, stb.) nélkülözi a törvény erejének a jótékony és czélszerü korrigálását. Azonban épen a kisebb bünperek azok, amelyeknek a czélszerü elbírálása a népre nézve a legközvetlenebb gyakorlati érdekkel bír. Talán a megkegyelmezés szabályainak a szélesbitésével lehetne segíteni e dolgon Schmitt szerint, még pedig — mint mondja — a fiatalkorú elitéltekkel szemben követett bánásmódnak a mintájára, oly módon, hogy az államügyészségnek általános kötelességévé tétetnék, miszerint minden, enyhe elbírálás alá eső ügyel megkegyelmezés alá terjeszszenek. Azonban ez a megoldás — a vele járó túlságos formalizmus és sablonosság miatt — még sem lehet végleges. A hivatalból való üldözés elvének félretéíelét is meggondolandónak tartja Schmitt. Ha ugyanis egyes esetekben meg volna engedve a bírónak, hogy a vádlottat büntetés nélkül elbocsássa, akkor ezzel egy hatalmas lépéssel közelednénk a legjobb értelemben vett népszerű jogfejlődés felé, amely lépés a törvény ereje és az általános jogérzet között gyakran panaszolt diszharmóniát lényegesen csökkentené s hathatósan közreműködnék arra, hogy korunk ideges és hisztérikus szokását : minden csekélységet a hatóság elé vinni, — mérsékelje. Az egyes esetekben a büntetés helyett alkalmazandó „kitanitás" czéljának Schmitt szerint abban kell állania, hogy az az illetőt a büntetőparancsoknak a társadalmi mechanizmusra való jelentőségére s azoknak a társadalommal való meg nem tartásának a hátrányaira jóakaratulag figyelmeztesse. Ezenkívül élesítenie kell az illetőnek a belátását s emelnie és ébren tartania az erkölcsi érzését, hogy megértse, miszerint a nagy egésznek alá kell vetnie magát. Az ilyen kitanitás, amelynek nem volna büntetési jellege, Schmitt szerint ezer és ezer esetben jótékonyabb hatással volna az illetőre,