Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1908 / 24. szám
224 Magyar Jogász-Ujság Víí. évf. állított szabályok csak ennek az együttműködésnek általános kereteit adják. E keretek határozzák meg mindenekelőtt, kinek a közreműködésére nem tart igényt a társadalom, mely embereket kiméi meg attól, hogy az együttműködés munkájában részt vegyenek. Ezek a cselekvőképtelen személyek; s ebből is kiviláglik, mennyire kevéssé találó volt a XIX. század jogtudományának az a szempontja, amely a cselekvőképesség szabályait minden áron az ember physiológiai akaratelhatározó tehetségéből, öntudatából, szóval psychikumából akarta levezetni. Szó sincs róla, hogy a hülye, az eszelős, a csecsemő számára cselekvőképességet akarnék vindikálni. De ez a szempont elhomályosítja az irányadó gondolatot, amely abban áll, hogy a társadalom nem használhatja szervéül azt, aki nem képes a rendelkezéseit felfogni, a kinek egyénisége olyan, hogy nem nyújt semmiféle biztosítékot arra nézve, hogy a neki kiosztott funkcziót czélszerüen fogja teljesíteni. Ez a gondolat a legplasztikusabban az uj svájczi polg. tkv.-ben jut kifejezésre, noha egyébként épen a cselekvöképességi szabályok ugy formai csiszoltság, mint gyakorlatiasság szempontjából talán a törvény leggyöngébb részei közé tartoznak. Cselekvőképes az, aki önjogu és itélőképes (13. cz.); itélök-pes pedig az, akinek gyermekkora vagy más (egyenkint példakép felsorolt) állapotok miatt nem hiányzik a képessége arra, hogy észszerűen cselekedjék (16. cz.2) A társadalom nem igényli szerveiül a gyerekeket, az elmebetegeket, gyengeelméjüeket, részegeket, hypnotizáltakat, azokat, a kiknek akaratereje oly gyenge, hogy teljesen mások befolyása alá jutnak stb. A régibb kódexek nem mindig tartják be ezeket a határokat. Az osztr. polg. tkv. 144. §-a szerint a gyermekek szüleiknek tisztelettel s engedelmességgel tartoznak s a házi fenyíték joga csaknem mint e parancs megszegésének szankcziója jelentkezik (145. §.); s gyámsági törvényünk is (10. §. 2. bek.) „a szülők és a gyám iránt tartozó engedelmességéről szól, miből következik, hogy a magyar és az osztrák jog már a csecsemőhöz is fordul parancsával: ,szót kell fogadni a mamának." Az ujabb jogok elkerülik ezt a komikumot és a társadalmi szervezetben való részvételt az Ítélőképességtől teszik függővé. Aki nem itélőképes, annak cselekménye jogilag hatálytalan, a mi nem zárja ki azt, hogy vagyona juttatások által gyarapodjék, sőt esetleg kötelezettségekkel is terheltessék; s nem zárja ki persze azt sem, hogy az ilyen személyek a jogi gondoskodásnak fokozott mértékben ne legyenek tárgyai. De ez más kérdés ; csak az lartozik ide, hogy magának a cselekvőképességnek az elvonása is egyik 2) A 17. czikk egészen fölösleges módon negatív formában ismétli a 13. cz. meghatározósát. megnyilvánulása ennek a gondoskodásnak:3) nemcsak a társadalom többi tagjait, hanem főként őket oltalmazza a jog — saját magukkal szemben. A cselekvőképesség is — csak ugy, mint a jogképesség, sőt még nagyobb mértékben — nem puszta jog és nem puszta előny, hanem teher, felelősség, amelyről le nem lehet mondani. A társadalmi együttműködés előfeltétele tehát az, hogy az ember észszerűen tudjon cselekedni. Ez a minimális előfeltétel, amely még az u. n. „korlátolt cselekvőképességénél sem hiányozhatik. S itt egy kis kitérést kell tennem, amelyre egy legutóbb felmerült és a bíróságok által e szempontból igen helytelenül eldöntött kérdés készt. A kiskorú, aki hivatalnok volt, a saját keresményéből sorsjegyet vett. A sorsjegyre esett 9000 K-s nyereményről vita lámadván, a kiskorú 4000 K ban egyezett ki a sorsjegy eladójával. Az egyezséget az elsőbiróság érvényesnek tekinti az 1877: XX. t.-cz. 3 §-a alapján, mely szerint kiskorúak, kik életük 14. évét betöltötték, szabadon rendelkezhetnek arról, amit szolgálatuk és munkájuk által szereznek. A felsőbíróságok4) érvénytelennek nyilvánítják az egyezséget, „mert a törvénynek minden kivételes rendelkezése szorosan lévén magyarázandó, az 1877 : XX. t.-cz. 3. § ának — mint ilyen kivételes rendelkezésnek — az értelmét sem lehet ennélfogva tágítani, már pedig e törvényhely szerint az önmagukat fentartó, 14 évet betöltött kiskorúak szabadon csak arról rendelkeznek, amit szolgálatuk és munkájuk által szereznek; az pedig kétségtelen, hogy a kiskorú által, habár keresményéből vett sorsjegyre esett nyeremény nem eredménye a kiskorú munkájának vagy szolgálatának s az ilyen a véletlen szerencse utján nyert vagyon felett a kiskorút a jelzett törvényszakasz alapján a rendelkezési jog meg nem illeti." Hol kezdjük a kritikát ? A kérdés eldöntése azon az alapon, hogy a kivételes rendelkezés szorosan magyarázandó, már önmagában is semmitmondó. Miért kivételes ez a rendelkezés ? Kivétel az, hogy a 14. évét betöltött egyénnek önálló keresete van ? Megnézte a Curia a statisztikát s azt látta, hogy Magyarországon 24 éves korukon túl szoktak az emberek kenyérkeresethez fogni ? Vagy talán az a kivétel, hogy az ember rendelkezhetik azzal, amit a munkájával keres ? Ez állana, ha a szabály az volna, hogy nem rendelkezhetik a keresményével. Ámde a szabály éppen ennek az ellenkezője. — Hagyjuk azonban ezt az argumentumot, mely rendszerint csalhatatlan jele annak, hogy — nem tudunk jobbat. A peculium, mint a kiskorú saját rendelkezése alatt álló javak összesége, a vagyon minden 3) V. ö. erre nézve : osztr. polg. tkv. 21. §. *) C. 1908 szept. 11. 25. V. sz.
