Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 23. szám

214 Magyar Jogász-Ujság VII. évi. jelenségében — kereskedelmi csődöt tartva szem előtt — rendszerint a közadós fizetéseinek megszüntetésében, ritkábban a csődkérvény benyújtásában nyilvánul meg. Ezek szerint a csődhitelezők kielégítéshez való igényének jogilag létesült kezdőpontja a fizetések beszüntetésének, vagy a csődkérvény beadásának (igtatásának) időpontjára esik. Ez a materialis concursus. Annak a meghatározása, hogy a közadósnak mely jogcselekményei legyenek megtámadhatók, tisztán ténykérdés és ezekre vonatkozólag a mi törvényünk, egyezőleg a külföldi törvényhozásokkal, három csoportbeli osztályozást állit fel, a 27-29. §-okban, a mennyiben különbséget tesz azok között a jogcselekmények között, a melyeknél: 1. a közadóssal jogviszonyban álló másik fél a hitelezők kielégítéshez való igényéről tudomással birt; 2. a jogügylet a csődnyitást megelőzően, két éven belül jött létre; 3. a másik fél rosszhiszemű, tudta, hogy a hitelezők megkárosítására vezető ügyletet köt. Ezeknek a cselekményeknek tárgyát a törvény nem határozza meg, azonban a gyakorlat ide sorolja a közadós részéről teljesített szolgáltatásokat, kötelmeket, jogelismeréseket, fizetéseket, sőt a pozitív tényekben jelentkező mulasztásokat is. Az actio Pauliana által megkívánt közelebbi feltételek közül természetesen a megtámadhatásnak minden esetére kiterjedő, általános kellékül szolgál az, hogy a hitelezők kielégítési igényét a közadós- jogcselekménye az által sértse, hogy a kielégítést lehetetlenné tegye, más szóval az általános kellék a hitelezők megkárosításának tényében merül ki, ami pedig abban nyer kifejezést, hogy a közadósnak a hitelezők kielégítésére rendelt vagyonából valami elvonatik. A Cs. T. 27—29. §-aiban felsorolt közelebbi különös feltételek a törvény által állitvák fel, a melyek közül tárgyunknál fogva ezúttal a 27. § nak 2. pontja érdekelvén, csak azt említem fel, hogy a törvény különös feltételeként a megtámadhatás kérdésében, — tekintettel arra, hogy a materialis concursus folyományaképen a közadós vagyonáról jogilag már nem intézkedhetik, hanem az a hitelezők igényének kielégítésére szolgál, — azt kívánja meg, hogy a közadósnak a fizetések megszüntetése utáni jogcselekménye folytán a másik fél kielégítést vagy biztosítást nyerjen, de abban már nem tesz különbséget, hogy a másik fél kielégített, vagy biztosított igénye jogos, valódi, lejárt-e, avagy jogtalan, nem valódi, időelőtti, hanem a megtámadhatás kritériumaképen egyesegyedül azt statuálja: 1. hogy a kielégítés, vagy biztosítás a materialis concursus idejében következik be; 2. hogy erről a materialis concursus beálltáról, ami a fentiek szerint a fizetések megszüntetésével vagy a csődtörvény benyújtásával egyértelmű, a másik fél tudomással birjon. A törvénynek ezzel a világos rendelkezésével szemben lel tudnék akárhány birói határozatot mutatni, amelyekben a biró az anyagi igazság érzületétől vezéreltetve, mert a megtámadás per — mint azt e lap olvasói előtt bővebben indokolnom nem kell — a legtöbb esetben az anyagi joggal ellenkező döntést igényel, azt is megkívánta, hogy a másik fél azzal a szándékkal, illetve helyesebben annak a tudatában fogadjon el a közadós részéről szolgáltatást, hogy ezáltal a csődvagyon a hitelezők kielégítése elől elvonassék. Tartozom azonban az igazságnak azzal, hogy ezt a felfogást a felsőbb bíróságok magukévá nem tették. Nem ellenkezik azonban a törvény kifejtett rendelkezése által statuált feltételekkel annak a kérdésnek vizsgálata a megtámadási perben, hogy a csődhitelezők igénye jogos-e ahhoz a vagyonrészhez, amit a közadós a materialis csőd idejében elidegenített, sőt az actio Pauliánának ismertetett első feltétele ezt az álláspontot megerősíti. Ilyen értelemben hozott határozatok közül felemlítem a budapesti kir. keresk. és váltótörvényszék felebbezési tanácsának 1907. D. 538/2. sz. ítéletét helybenhagyó 1907.1. G. 598/3. sz. és 1908. G. I. 94. számú budapesti kir. ítélőtáblai Ítéletet (lásd a Jogtudományi Közlöny 23. számhoz adott Döntvénytár 76. esetét). Érdekes ujitást tapasztaltam, amiben egyébiránt közre is működtem, abban a kérdésben, hogy a Cs. T. 27. §-ának 2. pontjára alapított actio Pauliana esetében melyik felet terheli annak a bizonyítása, hogy a megtámadott jogcselekmény idejében a materialis concursus bekövetkeztéről, vagyis a fizetések megszüntetéséről a másik fél tudott-e vagy sem ? A törvény szövege, a tartalmának akár logikai, akár gramatikai magyarázatának segítségével nem hagy bennünket kétségben aziránt, hogy ennek a tudomásnak a bizonyítása rendes körülmények közt a megtámadást igénybe vevő felperest, tehát rendszerint tömeggondnokot terheli. A gyakorlati élet a törvényhozó által előre nem látott egy olyan esetet hozott azonban felszínre, amelyben a bizonyítás terhe legalább is kétessé vált. A kereskedői világban ugyanis megtörtént az, a különben már általános jelleget ölteni látszó eset, hogy egy kereskedő 1905. évben fizetéseinek körlevélben is közölt beszüntetése mellett hitelezőivel egyezkedett és az sikerült is oly módon, hogy az összes hitelezők pontos fizetés és ellenkező esetben az elengedett követelés feléledésének feltétele alatt —- mondjuk — 70%-ot elfogadtak, amely 70% követelésről a közadós közeli rokonai 1905. augusztus végén általuk aláirt váltót adtak, mig a külön okiratban lekötött közadós a váltót alá sem irta hanem üzletét tovább folytatta; a váltók hat' hónapon belül lejártak, azok egy részét a köz"