Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 20. szám - A tortura Osztrák-Német alföldön a XVIII.században

20. sz. Magyar Jogász-Ujság 191 A főkormányzónő, Mária Erzsébet, alapos tájékozódást óhajtván szerezni ez ügyben, nyilatkozattételre hívta föl az ország összes ügyészeit. E nyilatkozatokat a kormánytanácshoz küldték, amely azokat összegezte s a saját nézetét is kifejtette, ami az ország főlevéltárának egyik legfontosabb darabját képezi. Az ügyészek nyilatkozatai eléggé szembetűnő eltéréseket mutatnak. A malinesi ügyészek ugy vélekedtek, hogy mivel a vádlott bűnössége eléggé be van bizonyítva, a bíróság elitélheti öt, anélkül, hogy ragaszkodnék a vallomáshoz, illetve anélkül, hogy azt torturával kicsikarná. Mert a torturát azért találták föl s azért alkalmazzák, hogy „az igazságot, amely másként ki nem derülhet, kínzások alkalmazásával csikarják ki." Csakhogy közvetlenül ezen nyilatkozat után, szinte elképzelhetetlen következetlenséggel, ugyanezen jogászok azt mondták, hogy a szokás előtt meg kell hajolni, ellentmondásukat a „confessus non appellaf-féle elvre alapították s azt mondották, hogy ha nincs beismerés, akkor a bűnügyekben nyitva áll a felebbezés utja. Visszaestek tehát az 1570. évi rendeletek által gáncsolt hibába, amely rendeletekről egyébként említést sem tettek. Ezzel szemben a brabanti ügyészek az emiitett rendeletekre támaszkodva, elitélték a malines-i és a brabanti herczegségben követett eljárást s ezen nézetüket a gueldre-i és a luxemburgi kartársaik is osztották. Ez utóbbiak még azt is megjegyezték, hogy a toitura gyakran hatástalan, kivált mikor a gonosztevők gyakorolják magukat a kínzások elszenvedésében s mikor ily módon az ellentállásnak csodálatosan magas fokára jutnak el. Flandriában 1574 óta, a helyes tanhoz ragaszkodtak s az ügyész megjegyezte, hogy már Damhouder is ugyanazon véleményt tartotta fönn. A hainaut-i ügyészek jelentése is hasonló szellemben volt szerkesztve s végeredményként megállapíthatjuk, miszerint a bűnös beismerő vallomását csak a brabanti és a malines-i tanácsok kívánták. A főkormányzó, a kormánytanácsosai egyetértve, megtiltotta a malines-i tanácsnak, hogy tortura alá vesse a vádlottat s egyszersmind körrendeletet intézett az összes igazságügyi hatóságokhoz, emlékeztetvén azokat a bűnügyi vizsgálat folyamán követendő igazi elvekre. Ugy látszik, hogy a brabanti birák megmaradtak nézetüknél. 1751. márcz. 6-án ugyanis, Hauregard, rossardi (brabanti) biró, bizonyos lótolvajlással vádolt, C. János nevü egyén bűnügyéről ezeket irta: „A bizonyítás oly teljes és oly biztos volt, hogy az már önmagában is elég lett volna a halálos ítélet meghozatalára, ha nem volna szükséges a vádlott beismerése is, ad poenam mortis irrogandam, a bizonyítékok minden szembeszökő voltának az ellenére is;" 1771-ben pedig Fierlont így irt: „Biztos vagyok benne, hogy a brabanti tanács e tekintetben egészséges elveket vall; abban azonban kételkedem, hogy a tartomány többi tanácsai is a helyes nézetet vallanák . . . Könnyű meggyőződni arról, hogy Brabantban általános szokás, miszerint a főbenjáró büncselekménynyel vádolt egyén, ha bűnössége teljesen bebizonyult is, csak akkor ítélhető halálra, ha beismerte a bűncselekményt". Ennek az igazo'ására egy tipikus példát emlit Hauregard, amely néhány évvel azelőtt történt. Egy wamonti paraszt, fényes nappal agyonlőtte egyik haragosát, amidőn ez a lelkészlakból kilépett. Miután tettenérték, nem tagadott, hanem azt állította, ű0Sy jogos önvédelemből cselekedett. Ez a védekezése azonban tarthatatlan volt, mert a bűncselekményt számos tanúnak a szemeláttára követte el. A brabanti ügyész azon a véleményen volt, hogy a foglyot tortura alá kell vetni s ez által őt tiszta és egyszerű vallomásra^kell kényszeríteni. Egy váratlan körülmény megakadályozta a tortura alkalmazását : az orvosck rájöttek, hogy a vádlottnak sérve van s kijelentették, hogy a tortura életveszélyes gyuladást okozna. A XVI. századbeli büntetőjogi iskola, amelynek a belga jogászok nagyrésze is hűséges tanítványa volt, a vádlott beismerését az igazság felderítésének a csalhatatlan eszközeként tekintette. Jousse, orleánsi törvényszéki elnök, világosan összegezte ezen elméletet: „Midőn valakit valamely bűntettnek az elkövetésével vádolnak, senki sem lehet biztos afelől, hogy az illető egyén bűnös, vagy pedig ártatlan a terhére rótt bűncselekményben s így az igazság kiderítésére föl kell használni minden lehető eszközt, amelyek között a legbiztosabb és a legkevésbé csalékony: a vádlottnak a beismerő vallomása." Ez azonban nem akadályozta meg Jousse-t abban, hogy néhány lappal odább azt ne mondja, miszerint ,,a történelemben sok példát találunk arra, hegy voltak olyan esetek is, amelyekben egyesek az általuk a valóságban el nem követelt bűntettnek az elkövetését ismerték be, a kínzások hatása alatt." III A tortura alkalmazása azon bűntettesekkel szemben, akiknek a bűnössége már bebizonyult, oly őzéiből, hogy azok bűntársaikat megnevezzék. A XVIII. században az eljárás ezen módja, amelyet Francziaország ban előzetes kínvallatásnak neveztek — a luxemburgi, namuri, tournai, tournésis-i, hainaut-i és a gueldretartományokban volt szokásban. A brabanti tanács azt állítja, hogy nem használta ezen eljárási módot; csakhogy az anversi szokásjog megezáfolja ezen állítást. A régi időtől kezdve ; megvolt már az ott ; a „Joyeuse Entrée de Marié de Bourgogne" egyik czikke az arra vonatkozó visszaélések megszüntetését s ezzel együtt azt is sürgeti, hogy legalább a jóhirii és tisztességes egyénekre nézve szüntessék meg a birói önkény ezen nemét. A XVIII. századbeli bűnügyi levéltárakban folytatott kutatásaink kevés adatot nyújtanak azon esetekre nézve, amelyekben a torturát a bűntársak kitudása végett alkalmazták. A jogtudósok sokat vitatkoztak azon, hogy a nyomozás ezen módját, kikkel szemben lehet alkalmazták : Zypaeus szerint csak a legalacsonyabb rendű egyének ellen; ezzel szemben Wymants azt tartotta, hogy azt minden bűntettesre lehet alkalmazni, mihelyt bizonyosra vehető, hogy annak czinkostársai is voltak. IV. Az inkviziczionális tortura. Az inkviziczionálisnak nevezett torturát 1540. április hó 15-én szabályozták. Ebben az évben V. Károly meghagyta összes igazságügyi és rendőrhatósági tisztviselőinek, hogy fogdossák össze a csavargókat, vallassák ki őket apróra s kötelezzék valamennyit annak a kimutatására, Logy miféle létföntartási eszközökkel rendelkeznek. Ha feleleteik nem kielégitőek, akkor tortura alá kell vetni a szerencsétleneket, annak a kiderítése czéljából, hogy