Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 20. szám - A tortura Osztrák-Német alföldön a XVIII.században

192 Magyar Jogász-Ujság VII. éví. vájjon nem követtek-e el valami büntettet. Noha e tönény határozottan szigorú utasításokat foglalt magában, s noha büntetéssel fenyegette a szigorú büntetések kiszabását elmulasztó tisztviselőket és noha bizonyos időközben újra meg újra kihirdettetett, mégis alig tartották azt meg. Ennek az okát részint abban találjuk, hogy a még oly barbár intézkedések is hatástalanok maradtak, részint pedig abban, hogy az 1617. évi szeptember 26-án kiadott rendelet 13. és 14. szakaszaiban, Albert főherczeg és Izabella főherczegnö meghagyták az igazságügyi tisztviselőknek, hogy mindenkor figyelmesen hallgassák ki a csavargókat, de ne vessék őket alá a torturának, ha csak formálisan vádolva nincsenek valamely határozott büncselekménynyel s ha csak súlyos gyanuokok nem forognak fönn ellenük. Ily módon bizarr látvány tárul elénk: a bíróságok, amelyek mellőzték egy olyan törvénynek az alkalmazását, amelyet tulszigorunak tartottak, szigorúbbak lettek, midőn a főherczeg és a főherczegnö enyhített a törvényhozás szigorán; ez a tradiczió megavasodott s így látják, hogy a jogtudósok, mint pl. Wynants és Zypaeus — az előbb emiitett föherczegi rendelet szövegével ellentétben — azt hirdették, hogy maga a csavargás ténye „elegendő gyarjuok a torturára" ; mindazonáltal mérséklést ajánlottak a bíráknak. A XVIII. század vége felé a brabanti bíróságok kinyilatkoztatták, hogy a csavargók „ob vilem personarum qualitatem", tortura alá vethetők, oly gyanuokok és bizonyítékok alapján, amelyek egy „tisztességes polgárral" szemben elégtelenek volnának. Mindazonáltal örömmel konstatálhatjuk, hog} ez csupán elméleti fejtegetés volt s hogy a fierlanti biróság elnöke a toriurát a valóságban eltöröltnek tartotta : „A legjobb véleménynyel vagyok ezen tartományok bíróságairól, mivel csupán egyetlenegy akadt közöttük, amely a borzasztó dolgot meg akarta ujitani." V. A vádlóit bűnösségének a bebizonyítására használt tortura. Elérkeztünk végre a leggyakrabban használt torturához; ahhoz, amelyet valamely bűnösségnek a bebizonyítására használtak. Előre is konstatálhatjuk, hogy a tortura ezen neme, a XVIII század egész folyamán át, sőt az első franczia hódítás után is, sürü alkalmazást talált Németalföld összes tartományainak mindenfoku bíróságainál. Különben ugyanezt mondhatjuk Európa legtöbb országáról is. Bizonyos, hogy a torturát nem alkalmazták egyforma módon a németalföldi bíróságok ; mindazonáltal a helyi különbségeket leszámítva megállapíthatunk bizonyos általános elveket. Először a torturát formálisan elrendelő birói határozat volt szükséges. Ennek a meghozatala előtt azonban, a bíróságnak meg kellett állapítania a corpus delicti valódiságát, valamint azt is, hogy a bűncselekmény csakugyan elkövettetett; ezen elővigyázati rendszabály elengedhetetlen volt a rettenetes birói tévedéseknek az elkerülhetése czéljából. így a kormánytacács 1781. aug. 23-én megtiltotta bizonyos R. Jeromos nevü s gyilkossággal vádolt egyénnek a toriura alá vonását, aki ellen igen súlyos bizonyítékok voltak ugyan, de „még sem volt bizonyos, hogy a talált holttest csakugyan az állítólagos áldozatnak a holtteste lett volna." Szükséges volt, hogy a biróság birtokában legyen a commisso crimine bizonyítékának, vagyis, ki kell tudnia mutálni pl. azt, hogy az áldozat halálát nem valamely véletlen okozta. Továbbá szükséges volt, hogy a bűncselekmény főbenjáró legyen. E kifejezés azonban nem betűszerinti értelemben veendő, amennyiben az nem csupán a halál lal, hanem a szigorú testi fenyítékkel, vagy az örökös száműzetéssel büntethető bűncselekményeket is jelenti. Végül a vádlott ellen fönforgó gyanuokoknak csaknem teljes bizonyítékot kell képezníök. Semmit sem lehet önkényesebben és nehezebben megállapítani, mint a gyanuokok ezen jellegét. Bizonyos, hogy szokásjogunk megkívánta, miszerint „teljesen bebizonyult gyanuokok és vélelmek" legyenek s hogy ezeket legalább is két, hiteltérdemlő tanú bizonyítsa. Azonban átalában a biró nak volt bizonyos, a hagyomány által körvonalozott diskreczionális hatalma. A bizonyítékok mérlegelésénél, a bűntett természetére és a személyek minőségére is figyelemmel kellelt lennie: kevesebb scrupulust táplált, ha a vádlott csavargó volt, mintha az tisztességes polgár volt és sokkal hamarabb elrendelte a torturát valamely kegyetlen gaztett,1) mint rendes bűncselekmény esetén. A törvényes formula precziz és igazi értelmét a praktikusoknál kell keresnünk. Lop Is esetén— mondják a praktikusok — súlyos gyanuoknak kell tekinteni azt, ha az ellopott dolog a vádlott birtokában találtatott; ha szokatlanul költekezett s ha nem tudja megmondini, hogy honnan származnak eme rendkívüli segélyforrásai, mindez súlyos vélelmet kelt ellene ; ugyanígy gyilkosság esetén, ha két tanú látta kijönni a vádlottat a bűntett elkövetésének a színhelyéül szolgáló házból „s ha kardja meztelen és véres volt." Mindazonáltal, ha a vádlott jó hírnek örvendett s ha ugy látszik, hogy semmi érdeke se volt a bűntett elkövetésében, bármily súlyos legyen is ellene a gyanú, az még nem elég a tortura jogos használatához. Egyes jogtudósok elismerték, hogy nagyon bajos dolog a gyanú fontossága fokának a meghatározása s elegendőnek tartották a vádlottnak szabadon, fenyegetés és vesztegetési kísérlet nélkül tett s két alkalmas tanú által bizonyított beismerését2) ; hasonlóan elegendőnek tekintették egy kifogástalan tanúnak a másodrendű fontosságú gyanuokokat megerősítő vallomását, különösen, ha a vádlott kéteshirü egyén. Azonban a fölvilágosodottabb jogtucósok erős harczokat vivtak az egyetlen gyanuok elmélete ellen és számos együttes oknak a fönforgását kivánlák és a XVIII. században élt jogtudósaink között egyetlen egy se akadt, aki élesen meg ne rótta volna a Carpzovius embertelen nézetét, amely a vádlottnak a zavarát elegendő gyanuoknak tekintette arra nézve, bogy a biró tortura alá vesse azt. Mikor a terhelt a kérdése*) Némely jogtudós azt tartolta, hogy nincs szükség gyanuoira, ha szörnyű és olyan bűncselekményről van szó, amely kevés nyomot hagyott hátra, mint pl. a felségsértés. Ez esetben a bírónak feltétlen joga volna a tor'ura önkényes alkalmazásához. Ez azonban for mális ellentétben áll az 1570. évi rendeletek szövegével. (L. Van Heemskerlc, „Bataviscne Arcadia", 605. 1.). 2) Jousse szerint: „kell, hogy ezen vallomás komolyan, nem pedig tréfából vagy enyelgésből történt legyen." (Traüé de la justice criminelle' II. k. 479. 1.)