Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 20. szám - A tortura Osztrák-Német alföldön a XVIII.században

190 Magyar Jogász-Ujság TO. évf. a tortura által okozott szenvedésekkel; és hogy az eljár is ezen módja kegyetlenség és igazságtalanság is egyszerre. A biráknak olybá kell tekinteniük a makacskodót, mint aki egyszerűen tagadja a terhére rótt cselekményt s a biráknak a kötelessége, hogy kibogozzák a csomót, éppen ugy, mint ahogy azt a rendes eljárásban teszik: Egyes tanácsok azonban megszorításokat tettek, így a namuri tanács megengedte a torturát a makacsok ellen a következő esetben: „Ha megtörténik, hogy a perbeli bizonyitékok oly fokuak, hogy a bűntettest tortura aiá kellene vetni, azt hiszszük, miszerint azt alkalmazásba kell venni azzal szemben, aki vonakodik feleleteket adni." Brabantban, „ha egy makacskodót torturára Ítéltek, ez csak akkor történhetett, ha annak a bűnösségére nézve elegendő bizonyitékok forogtak fenn s ha ezen bizonyitékok elegendők voltak arra, hogy azok alapján a vádlott tortúra alá vétessék és hogy igy, feleletei által a bírónak megnyugvást szerezzen." A flandriai tanács egy alkalommal ezeket mondotta: „A makacsok elleni tortura helytelen és barbár dolog", de másrészről hozzátette: „Midőn valamely vádlott makacsul vonakodik a feleletadástól, szigorú fogságra kell vetni s e büntetést lánczraveréssel, vagy kenyéren és vizén való bőjtöltetéssel kell súlyosbítani." Azonban a bűnügyi irattárakban eszközölt kutatásunk folyamán egy olyan tényt konstatálhatunk, amely e.lentmond a brabanti tanács állításainak. 1744. június 19 én bizonyos W. Vilmos nevű s több rendbeli minősített lopással vádolt egyént vezettek az anversi bíróság elé, aki a feltett kérdésekre általános hallgatással válaszolt. Az elnök orvosokkal vizsgáltatta meg a vádlottat s azok fölötte részletes jelentésükben kinyilatkoztatták, hogy a vádlott némasága nyilvánvaló rosszakaratból származik és semmiképpen sem lehet fizikai fogyatkozás. Ennek következtében W. Vilmost július 15-én négy óra hosszáig szegekkel kivert nyaklánczczal (Halsband) kínozták s végül is a vádlott megvallotta, hogy a siketnémaságot „övéi becsületének a megmentésére" („vor d'eere van sijne familie") színlelte. II. Azon egyéneknek a tortúrája, akiknek a bűnössége bebizonyíttatott, de akik bűnösségüket tagadják. Európa bíróságainak a túlnyomó többsége századokon keresztül azt tartotta, hogy csak akkor szabad halálra ítélni valakit, ha az a terhére rótt bűncselekménynek az elkövetését bevallotta. A vádlottnak a vallomása — nézetük szerint — elengedhetetlen volt, bármily kétségtelen volt is máskülönben az illetőnek a bűnössége. A vizsgálat minden alakisága s a bíró minden ügyessége szemmelláthatóan csak ezen czél elérésének a szolgálatában állott. Ha a biró sürgetései vagy fenyegetései nem törték meg a vádlott ellentállását, akkor a tortura lépett működésbe. Minő ellentmondás! Nem merték elitélni a vádlottat bizonyíték nélkül, de azért mégsem haboztak azt egy hazug vallomás elhangzása után a halálba küldeni. V. Károly már rregtámadta e rendszert a Carolina 69. szakaszában, amelynek a szellemét az 1570. évi július hó 5-én kibocsátott rendelet 61. szakaszában is megtaláljuk. 3j Csakhogy itt számot kellett 3) ,. . Senki sem Ítélhető halálra, ha biinét be nem valotta, még ha tetten kapatott is, vagy ha a bűnösségét több tanú vetni a bíróságok tunyaságának az erejével és a rendeletek ellen táplált ellenséges érzülettel is. Bíráink e tekintetben Damhoder szövegéhez tartották magukat: „Ha az első bizonyitékok világosak és szeuibetünőek s ha két megfelelő szemtanú részéről a bűnösség bizonyítva van és ha a vádiolt mindezek daczára gonoszságból hallgat, a biró torturát alkalmazhat ellene." A vádlott a saját bátorságához folyamodik, hogy a halálos kínzást elkerülje, a bíróság pedig a legkegyellenebb kínzásokat veszi alkalmazásba, hogy megtörje a makacsságát. 1629-ben a II. Fülöp büntetőtörvényeinek a kihirdetése után 50 év múlva a luxembourgi tanács ugy látszik, még nem tudta, hogy a jogilag teljesen bebizonyított főbenjáró cselekmény a vádlott beismerése nélkül is büntethető. Az emiitett évben egy olyan bűnös fölött kellett ítélkeznie, akinek a bűnössége nyilvánvalóan be volt bizonyítva, de aki állhatatosan tagadott ; a zavarba jött bíróság ekkor a kormányhoz fordult utasításért. S a kormány 1629. április 2-án kelt leiratában ki is fejtette a valódi doktrínát. Csakhogy bíróságaink alig ragaszkodtak ehhez. Wynants tanúsága szerint a brabanti bíróságok azt tartották, hogy a kellően bebizonyitott bűnösség daczára is tortura alá vethetik a vádlottat, hogy vallomását kicsikarják ; maga Wynants is helyesli e nézetet bizonyos mértékben, „midőn t. i. a vádlott ellen nem közvetlen bizonyíték, hanem csupán kétségtelen gyanú fcrog fönn." Ez azonban nyilvánvalóan sérti a törvényt s annak a szellemét és egy ép oly fogyatékos, mint emberieden proczedurát a tulságig visz. Egy századdal később, 1731-ben egy malines-i polgár apagyilkosság kísérletével és testvérgyilkossággal vádolva állott a bíróság előtt; folyton ártatlanságát hangoztatta ; a biró azonban a következőket jegyezte föl: „A bizonyitékok oly világosak, mint a nap és a legcsekélyebb kétség sem maradt számunkra." Azonban a vádlottat korlátlan torturának vt tették alá, amit az négy izben állott ki anélkül, hogy vallomást tett volna, noha az egyik alkalommal nyolcz óráig tartott a tortura. „Ez a zsivány — irja a biró — kigúnyolja biráit és a torturát ; hidegen és nyugodtan ül a zsámolyon és sem türelmetlenséget, sem pedig érzést nem árul el; márványszoborhoz hasonlít; bizonyára elhatározta magában, hogy soha sem fog vallani, még ha izenkint égetik is el, mert jobbnak tartja kiszenvedni a tortura alatt, mint vallomása folytán elszenvedni a gyalázatos és kegyetlen halált." E szerencsétlennek a neje kegyelmi kérvényt adott be a császárhoz s könyörületét kérte férje részére, aki annyi kegyetlen kínzást szenvedett el. Az akkori szokás szerint a kérvényt véleményadás végett leküldték a malines-i hatósághoz. Ez pedig a kormányhoz fordult, hogy hatalmazza fel őt „a jelen esetben az országban vagy a szomszéd államok használatos leghatályosabb torturának az alkalmazására", vagy pedig engedje meg, hogy a vádlott, tagadásai ellenére is, elitélhető legyen. bizonyítja is . . . rendeljük, hogy az ilyen visszaélések megszűnjenek ; királyi hatalmunkkal érvényteleneknek és visszaélésnek nyilvánítunk minden oly szokást, kiváltságot és statútumot, amely ezzel ellenkezőt rendel." Végül büntetéssel fenyegeti a rendelet mindazon hivatalnokokat és bírákat, akik ellenkezően cselekszenek.