Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1908 / 11. szám
128 Magyar Jogász-Ujság VII. évf. módjában állt volna ezen koezkázatot ügyleti intézkedés által jó eleve kizárni. Egy füst alatt azt állítani, hogy a stornodij nem jár, ha külön ki nem kötik és mégis a hitelezőnek elvben megadni az idő előtti fizetés folytán beállt kárának megtérítési jogát az előbb fizető adóssal szemben, annyit tesz, mint egy szempontból jogosnak is meg jogellenesnek is venni az ily kölcsön stornirozását. Avagy a Curia a stornodijnak megfelelő kár megtérítését nem jogellenesség czimén véli megítélhetni, ámde akkor mily czimen ? Budapesti T. (1908. április 10. G. 12. sz.) az automobil által okozott károkra analógia utján a veszélyes üzemekre kifejlett objektív felelősséget alkalmazza felette meggyőző indokolással. Ugyanis az automobil mechanikus hajtóereje gyors mozgást idéz elő, menetiránya sinpár által szabályozva nincs, előre meg sincs állapítva, mi a közutakon való gyalogjárást nagy mértékben veszélyezteti. Ezek alapján T. az automobil tulajdonost csak akkor mentesiti a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a káresetet erőhatalom, harmadik személy elháríthatatlan cselekménye, vagy magának a károsultnak hibája okozta. Az engedményi jogutódlás perjogi füződvényéül Curia (1908. jan. 17 én 2178/1907. sz.) az engedményesre rótta az engedményezett követelés azon behajtási költségeit, melyek az engedményezés előtti sikertelen perben felmerültek, ha az engedményes ezen perbe belépett. Az eljárt törvényszék a pervitel egységességére utal, a tábla az engedményező és az engedményes közötti megbízási viszonyra és annak tartalmára. A csődön kivüli megtámadást Curia (1907. decz. 27-én 10.999/1906. sz.) csak külön törvény utján véli meghonositandónak. Elutasította ezért külön törvény hiányában a hitelezőt, ki az adós örökség lemondó nyilatkozata által elesett a kielégítési alaptól. Ugy tetszik, nem igen méltányosan. Annyi ugyan sajnos szentigaz, hogy megtámadási törvényünk nincs, sőt kérdéses, vájjon a magánjogi törvénynyel egyidejűleg leg lesz-e majd, hiszen a T. megfelelő szakasza arra csak mint reményre hivatkozik és tudjuk, hogy ez nálunk mit szokott jelenteni. Azonban, ha analógiák utján igen helyesen be tudtuk plántálni jogunkba teszem az érdemtelenség intézményét, akkor talán a csődön kivüli megtámadástól sem szabadna idegenkednünk, hiszen erre — mint az alsóbiróságok kifejtették — elég támpontunk van. Curiának többi érvei pedig, azt hisszük, egytől-egyig gyengék. Curia ugyanis első sorban azt fejtegeti, hogy az ipso jure öröklés elvénélés az örökös visszaható, repudiáló nyilatkozatának lehetőségénél fogva a lemondás már azért sem ajándékozás, mert annak nincs tárgya. Ez alighanem az ipso jure öröklés elvének téves felfogásán sarkal. Végre is az országbírói értekezlet területén az örökség épen az ipso jure öröklésnél fogva azonnal az örökhagyó halála, vagy az örököstárs visszautasító nyilatkozata után máris dologi hatálylyal esik a nem nyilatkozó örökös vagyonkörébe. Bizonyos, hogy ez vissza is utasíthatja, ám mig azt nem teszi, addig az övé és ha a megtámadó hitelező ki akarja magát tenni annak, hogy az örökös esetleg a megtámadási perben is a lemondás által légberöpiti összes reményeit, ám lássa. Csakhogy ebből nem az folyik, hogy a visszautasításig nincs az örökség az alperes vagyonában, csupán az, hogy felbontó feltétel mellett van ott. Ez ad azután felvilágosítást amaz érvvel szemben, hogy a lemondás egyoldalú nyilatkozat, mely ajándékozást nem szülhet. Az örököstársak hallgatása ugyanis épen az ipso jure öröklési rendszerben vélelmezett elfogadás és pedig az előző lemondásával szemben csakúgy, mint az öröklés megnyílásának nézőpontjából. Azt is mondja Curia, hogy az örököstársak nem a lemondó adós jogán, hanem törvényen alapuló saját öröklési joguk alapján állanak. Bizonyára! Ámde mégis csak az adós cselekménye folytán jutottak e helyzetbe és igy a hitelezőt nem üthetjük el attól, hogy őket ezért felelősségre vonhassa. Azonfelül, ha az ipso jure öröklés és mind az előző okok nem akadályai annak, hogy a vagyonbukott Icözadósnak örökségről vagy hagyományról való lemondását a hitelezők megtámadják, amiről a Cst. 28. §. 1. pontja elég ékesen tanúskodik, ugyan mely okból kell azoknak oly nagy fontosságot tulajdonítani a c.ődön kívül, hiszen itt is, ott is a lemondó adós viszonya örököstársaihoz teljesen azonos? A csődválasztmány perlési felhatalmazását az elévülés szempontjából a kereset beadásának időpontjára visszahatónak mondotta ki Curia. (1908. márczius 19-én 175/v. 1907. sz.) Túlságos perjogi felfogást árul el ama határozat (C. 1907. decz. 12. 6180/1907. sz.), mely általános elvként hirdeti, hogy a végleges nőtartási igény csakis a bontóperben érvényesíthető, azonkívül csakis akkor, ha a nő a bontóperben azzal elutasittatott és azóta az ő jövedelmi viszonyai rosszabbodtak, a férjéé pedig javultak. Millió érdek szólhat a mellett, hogy a nő az amúgy is hosszúnak Ígérkező, mondjuk a házassági törvény 80. szakaszára alapított bontópert, melynek Golgotáján az 1907. évi XVII. t.-cz. sem sokat változtatott, nem akarja komplikálni. Az ideiglenes nőtartási per rögtönös oltalmat is ad az asszonynak és ezen okból sem sürgős a végleges tartás feszegetése. Jön a bontóper jogerős ítélete és quasi utalványt ad az asszonynak a végleges tartásra, Curia azt mondja : ezen utalvány nem ér semmit, tetszett volna azért szenvedni I Kérdem, ugyan miért? A közszerzemény és az ági vagyon redin-