Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 8. szám

98 Magyar Jogász-Ujság VII évf. tanuk az okirat felolvasásánál, tartalmának a végrendelkező részéről történt jóváhagyásánál és az aláírásnál jelen legyenek, akkor ezzel elismeri, hogy ez az okirat mégis csak több formakellékkel van de lege ellátva. Mindazáltal távol legyen tőlem, hogy a döntés helyességét kétségbe vonjam. A kifejtettekből csak egyet akarok levezetni, de azt aztán teljes nyomatákkal. Óvni kell a birói gyakorlatot attól, hogy a döntvény indokolására további következtetéseket építsen. Ez az indokolás nemes érez mellett egy kis rezet is tartalmaz. Az ilyesmi keményebbé teszi az anyagot, de súlyát nem szabad tiszta súlyként elfogadni. A döntés megtörtént és helyesen; indokolása ellen némi aggály jogosult s azért arra ne alapítsunk rá további füződvényeket. S legyünk tisztában azzal is, hogy abrogativ interpretáczióval van dolgunk. A paragrafus a közjegyzői okiratokra megszabott kellékeken felül kiván még kettőt: hogy a végrendelkező személyesen jelentse ki akaratát és hogy a tanuk sz ügymenet egész folyama alatt jelen legyenek. Ha minden argumentumát a Curiának elfogadjuk, akkor sem tarthatjuk a törvény értelmében levőnek, hogy a felolvasott okiratra nyilvánítsa ki a végrendelkező, hogy az az ő végakarata. Mert ebben az esetben ő azt az akaratot nem személyesen jelentette ki, hanem a felolvasó utján. S ha ez áll, akkor az is szükséges, hogy a tanuk a személyes akaratkijelentésnél is jelen legyenek. A Curia döntvénye nem magyarázott, hanem abrogált: ezentúl nem az a jog, ami az id. §-ban áll, hanem az, amit a Curia belőle kiolvasott. A másik döntvény túlnyomóan állandó gyakorlatot szentesit s eszmemenete ellen semmi kifogás nem tehető. A kérdés ez volt: Az 1868 : LIV. t -czikk 35. §. 2. bekezdésében foglalt az a jogszabály, hogy a könyvkivonati és számlakövetelések a könyvvitel helyének bírósága előtt perelhetők, a kereskedelmi könyvekbe bevezetett, az üzlet körében megkötött kereskedelmi ügyletek nemteljesitéséből származó kártérítési követelések beperlésénél alkalmazható-e, vagy nem? A Curia nem adja meg az ily követeléseknek a könyvkivonati illetékességet. Indokolja álláspontját azzal az összefüggéssel, amelyben a könyvkivonati illetékesség a könyvek bizonyító erejével áll. Ez az összefüggés törvényi kifejezést is nyert már azáltal, hogy a könyvkivonati illetékesség csak addig az ideig áll fenn (nemkereskedővel szemben két-, kereskedővel szemben tiz évijí), a meddig a könyvnek bizonyító ereje van. Ezt az összefüggést építi most tovább a Curia, amikor abból, hogy a kártérítési követeléseknek a könyvekbe való bevezetése a bizonyító erő szempontjából aggályos, azt következteti, hogy az ilyen bevezetések illetékességet sem állapithatnak mpg I^aza van a Curiának abban, hogy addig, a meddig a kereskedő a köztudatba átment amaz egyszerű kérdések körében mozog, a melyek megoldása rendszerint nem kétséges: ily irányú bevezetések nem kelthetnek aggályt, a mihelyt azonban ezeken tul kényesebb természetű kérdéseket kiván a könyvekbe való bevezetés tényével megoldani, bevezetéseinek, mint üzleti tényeiből vont s pusztán egyéni véleményén alapuló többé kevésbbé valószínű távolabbi következtetéseknek jelentőséget és bizonyító erőt tulajdonítani nem lehet. Marad azonban az elhatárolás kérdése, a mely az illetékesség eldöntésénél kettősen fontos. Fontos t. i. az, hogy az ember tudja egész határozottsággal, hol kell beadni keresetét. Az állam nem téríti meg azt a kárt, a melyet határozatlan rendelkezéseivel ő okozott, s a melyet perköltségben és időveszteségben szenved a fél, a kivel szemben az illetékességi kifogásnak helyt adtak. Fájdalom, ez a szempont nem talált kellő figyelemre a polgári perrendtartás javaslatában sem. Hol van tehát a határ ? Melyek azok a „kényes" jogkérdések, a melyek már „tulmennek" azon a határon, a melyet a könyvvezetésnek helyesen felfogott feladata és jelentősége szab ? Ha a törvény előírja, hogy a kétes követelések valószínű értékük szerint veendők számításba (keresk. törv. 199. §. 5. pont), a mit nemcsak a mérleg, hanem a könyvvitel tekintetében is alkalmazni kell: tulmegy-e ez azon a határon? A döntvény azt mondja, hogy az 1868. évi törvényhozás az ugyanaz évi LIV. törvényezikk 35. § ának megalkotásakor csakis azokat a könyvkivonati követeléseket tartotta szem előtt, a melyekre nézve a könyvek által előállított részbizonyiték kiegészíthető volt a kereskedőnek vagy könyvvezetőjének az ugyanezen törvény 174 §-ában szövegezett azzal a pótesküjével, hogy tudtára a számvitelben előforduló tételek mind jogezimökre, mind menynyi égőkre nézve helyesek. S ez a felvetett kérdés eldöntésénél tényleg a helyes kiinduló pont. A könyvkivonati illetékességet csak az oly természetű bejegyzések állapítják meg, a melyek a jelzett értelmű pótesküvel kiegészithetők volnának. Vájjon az fenforog-e: ezt a biró az adott esetben aránylag könnyen fogja eldönthetni. * *** A telekkönyvi perfeljegyzés tekintetében kifejlődött felsőbirósági gyakorlat egyértelműsége daczára azt lehet tapasztalni, hogy alsóbíróságaink még mindig nem igazodnak ehez a joggyakorlathoz és ezzel a feleknek és a felsőbíróságoknak felesleges munkát okoznak, így különösen a tulajdonközösség megszüntetése végett indított pereknek feljegyzését igen gyakran megtagadják a telekkönyvi hatóságok és pedig rendszerint azzal az ndokolással, hogy a Curia 11. sz. polgári döntvénye értelmében ilynemű perek telekkönyvi feljegyzése ki van