Magyar jogász-újság, 1906 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1906 / 4. szám - A bizonyítás terhe a jelenlegi jogban és a Tervezetek szerint. [2. r.]

4 sz. Magyar Jogász-Ujság 63 az előörökös rendelkezési joga az utóörökösödés után is fennáll, de arra nem hivatkozhatik az a harmadik személy, aki az utóörökösödés beálltáról az ügylet létesítésekor tud vagy akinek arról tudnia kellene. Ennyire mindenesetre el kell menni a jóhiszemű védelmében, ez csak helyes analogonja volna a 452. §. L, 1017. §. II. és III, 1675. §. hasonló szabályainak. Kérdés azonban, nem kellene-e az örökössel ügyletekbe bocsátkozó harmadik személy jóhiszemét, különösen pedig a hagyatéki adósokat akkor is oltalmazni, ha az örökös maga nincs is jóhiszemben örökösödési jogának megszűnése felől? A másik idevonandó eset pedig az volna, ha a holttányilvánitott személy más időpontban halt meg, mint amely a holltányilvánitó Ítéletben a halál napjául van megjelölve és ennek következtében az, akit a holttányilvánitó Ítéletben kitett elhalálozási időpont szerint az öröklési jog megilletne, álörökösnek bizonyul. (N. 2370.) Előfordulhat ugyanis, hogy a holttányilvánitott a holttányilvánítási túlélte és ennek folytán ő, vagy örököse fellép a vélt örökös, illetőleg harmadik személyek ellen, kik e vélt örököstől jogot származtatnak. Előfordulhat továbbá, hogy a holttányilvánitott már meghalt, de korábban vagy későbben, mint az ítélet mondja és a tényleges halál időpontjában más volt az örököse, mint aki a vélt halál időpontjában lett volna, a vélt örökös pedig a hagyatéki tárgyakkal időközben rendelkezett. (Az az eset, midőn az örökhagyó a holttányilvánitás után halt ugyan meg, de tényleges halálakor is csak az volt az örököse, mint a vélt halál időpontjában : az 1026. §. II. folytán nem okoz bonyodalmakat.) Az első esetben még nem nyilt meg az öröklés, a második esetben pedig más az örökös, mint akit a külső tények örökösnek mutatnak. Mindkét esetben azonban a vélt örökössel jogviszonyba lépő személyek birói ítéletben közhitelességgel megállapított tényekkel állnak szemben, és e birói ítéletbe vetett bizalmuk feltétlenül megoltalmazandó. Dr. Szladits Károly, kir. törvényszéki biró. A bizonyítás terhe a jelenlegi jogban és a Tervezetek szerint. Az elmélet. A per a biró előtt folyik; mind a fel-, mind az alperesnek czélja a pernyerés; a felperes törekvése, hogy a perbe vitt jog neki megítéltessék, az alperes viszont azon igyekszik, hogy a perbe vitt jogra nézve felperes pervesztesnek nyilvánittassék. Az alperes helyzete igen sok esetben könnyebb, mint a felperesé : elég, ha *) Elöz) közleinCnyt L az. 1903. éri IV. évf. 21. számában. alperes tagad; a bizonyítás a legtöbb esetben felperest terheli; actore non probante, reus absolvitur (Cod 2., 1., 4.). Ámde mit, mikor és mennyiben tartozik bizonyítani a felperes és esetleg mit tartozik bizonyítani az alperes? Nem czélom nekem a kinai jog őskorán kezdve a sanmarinói köztársaságbeli ujabb kodifikáczionális törekvésig ismertetni a perrendi és magánjogi intézkedéseket, nem akarom a kezembe akadt, vagy megszerezhető jelentősebb vagy kevésbé jelentős idevágó jogi müveknek tartalmát inkább vagy kevésbé rosszul kivonatolni, inkább arra törekszem, hogy a főbb irányoknak az ismertetése után a magam nézeteit formulázzam. A római jog forrásai a bizonyítás terhére vonatkozó azt az általános elvet állítják fel, hogy mindenki bizonyítani tartozik tényállításait, igy mondja Marianus (Dig. 22., 3., 21.) semper necessitas probandi incumbit illi, qui agit, ugyanezt az elvet fejezi ki Paulus (Dig. 22., 3., 2.) ei incumbit probatio, qui dicit, non qui negat. Ámde ugyancsak a római jog forrásaiban igen sok jogesetet találunk, amelyek a fentebbi jogszabály alól kivételt látszanak megállapítani és ezeknek a jogeseteknek a sokfélesége és nagy száma arra látszanak mutatni, hogy a fentebbi szabályok nem voltak áttörhetetetlenek, sőt mintha amazok a szabályok nem is volnának általános érvényűek. Az esetek, amelyek a fentebbi szabályokat áttörik, a remekjogászokirataiból vannak merítve, az általános szabályokkal összhangba hozatalukkal, megfejtésükkel, esetleg általánosabb érvényű, bármely jogesetben alkalmazható szabály felállításával egész irodalom foglalkozik. Én ezekben a gyűjteményes esetekben két szempontot látok kiemelkedni. Az egyik szempont az, hogy a római remekjogászok sokkal közelebb állottak a való élethez, mint az őket fejtegető jogi irók, közelebb is állhattak, mert hiszen a római gazdasági és társadalmi élet nem volt az a sokrétű, nem volt az a fejlett, mint korunké, könnyebb volt a gazdasági és társadalmi életnek £s ezekkel együtt a jogi életnek is az ütőerére helyezni a kezet, különösen ha az a jogász az életben és az életnek volt nevelve. A való élethez közelebb állás, kifejlett gyakorlati érzék, nem üres formalizmus és nem ködös elméletek teszik képesekké a rómaiak remekjogászait azokra a jogi konstrukcziókra, amilyen pl. ugyancsak Paulustól a Dig. 22., 3., 25. A másik szempont az, hogy ezek az összegyűjtött esetek a remekjogászok korának hanyatlását mutatják és szomorú tanúságot tesznek a felől, hogy amikor az önálló jogászi gondolkozás megszűnik, bírónak és jogvédőnek jóformán egyedüli mentsvára a felsőbb bíróságok elvi jelentőségű határozatainak a gyűjteménye glosszával, vagy anélkül.