Magyar jogász-újság, 1906 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1906 / 1. szám - Krimináltaktika. [Könyvismertetés]

1. sz. Magyar Jogász-Ujság 15 nát vehetik. „Nőkre — úgymond — néha a legmeggyőzőbb bizonyítékok sem hatnak ; ha nem akarnak vallani, annyi bizonyítékot hozhatunk föl, amennyit csak akarunk, ők azért tovább is megmaradnak a tagadásnál, legfölebb simi kezdenek. Az ember csak az idejét pazarolja el, ha vallomásra akarja őket birni". Sokkal érdekesebbek a kedélyre gyakorolt behatások. Részvét vagy jóakarat tanúsítása meg nem rögzött bűnösöket gyakran arra indit, hogy töredelmes vallomással könnyítsenek lelkiismeretükön. Ha szüleikre hivatkozunk, ellágyulnak és fölhagynak a makacs tagadással. A megrögzött bűnösökre már nem ily könnyen lehet hatni; de az édes anyjuk fölemlitése néha még sem hatástalan. A gyakorlati rendőrtisztviselő sokkal inkább hat az ilyen bűnösökre, ha kedélyesen bánik velük. Weren, volt rendőrbiztos annyira ment, hogy sörrel és vajas kenyérrel kínálta meg a gyanúsítottat. Hasonló módon sikerült egy bécsi rendőrtisztviselőnek is a tettest vallomásra bírnia; kissé éheztette a terheltet, azután kolbászt és sört tétetett az asztalára a kihallgatás alatt és barátságos hangon közölte a terhelttel, hogy a kihallgatás végével megeheti a kolbászt és megihatja a sört, természetesen a vallomás nagyon fogja siettetni a kihallgatás befejezését. És a rendőrtisztviselő néha ily módon czélt ért. Igaz, hogy ezt kifogástalan jogszolgáltatásnak nem igen lehet mondani. A becsületérzés felköltése is jó szolgálatot szokott tenni. Ha a terhelt még nem züllött el teljesen, figyelmeztetjük, hogy erkölcsi kötelessége az igazat vallani, hiszen mindig sokat tartott a becsületére. Ez mindenesetre helyes módszer a terhelttel szemben. A szerző a világ minden részéből sok érdekes példát gyűjtött össze, melyekkel igazolja a felállított tételek helyességét. E helyült a következő példát idézzük: Annak idején nagy port vert föl Németországban egy levélhordó meggyilkolása. A terhelt nem akart vallani. Végül a vizsgálóbíró a következő szavakkal fordult hozzá: „Ön jó katona volt: annak a katonának, aki egyszer a császár kabátját viselte, nem szabad gyávának lennie!" A terhelt összerázkódott, a lélegzete elakadt, azután hirtelen kiegyenesedett, katonás állásba vágta magát, összecsapta bokáit és határozott hangon válaszolt: „Igenis, én tettem". Megjegyendő, hogy a vizsgálóbíró nem a polgári, hanem ettől különböző nemű becsületre appellált. A harczmezőn tanúsított bátorság, melylyel a katona szembe néz a halállal, nem egy azzal az erkölcs bátorsággal, amelylyel a terhelt az igazat vallja, noha tudja, hogy ez vesztét okozza. A vizsgálóbíró ebben az esetben inkább a pillanatnyi személyi hiúságra számított és pedig, mint láttuk, jól számított, mert a terhelt ebben a hangulatban bevallotta tettét és sorsára bízta magát. A vizsgálóbíró eljárását nagymérvű inkorrektségnek mondani nem lehet ugyan, de teljesen kifogástalannak sem tarthatjuk. „Erélyes föllépés, komolyság és rövidség — mondja a szerző — néha szintén vallomásra birják a terheltet; kiváltképen közvetlenül a letartóztatás után, ha még nem ért rá valami plauzibilis kifogást kieszelni és még az első ijedtség hatása alatt áll. Különösen azok a tisztviselők, kik előbb katonák* voltak, határozott fellépésükkel gyakran érnek el sikert." Szerző ennek illusztrálálására a következő esetet mondja el, melyben a határozott föllépés és a kedélyre való hatás egymással kombinálva vannak : „Egy százados tiszti szolgája azzal volt vádolvn, hogy a százados őrizetére bizott hadi pénztárt ellopta. A rendőrbiztos (aki nyilvánvalóan előbb katonatiszt volt) a következő kérdést intézte a terhelthez : „Szereted a századosnét ?" — „Igen, mindig jól bánt velem". — „A férjével most nem sokat törődünk, de a szegény asszonyt egész életére szerencsétlenné teszed. Most, gazember, rögtön megmutatod nekem, hol a pénz!" — Ezzel galléron ragadta a tisztiszolgát és maga előtt tolta. A terhelt ennek az erélyes és váratlan támadásnak nem tudott ellentállni és a rendőrbiztost elvezette arra a helyre, ahová a pénztárt elrejtette*. A „ Lelki rázkódtatások" czimü fejezetben dr. Weingart a következő észleletet mondja el. „A hulla megmutatása ritkán idéz elő olyan lelki rázkódtatást, mely a terheltet vallomásra birja; sőt többnyire a hulla közömbösen hagyja a terheltet. Inkább jár eredménynye), ha. a terheltnek megmutatjuk, mekkora fájdalmat okozott tette másoknak" Erre vonatkozólag a szerző az alábbi esetet mondja el: , „Guillot párisi vizsgálóbíró a két terheltet a meggyilkolt hullája elé vezettette és ugyanakkorra megidézte az áldozat édesanyját is. A hulla láttára a gyilkosok egészen közömbösök maradtak. Ekkor hirtelen belépett a meggyilkolt édesanyja, egy jóravaló parasztasszony és hevesen zokogva a hulla elé térdelt, folyton jajgatva : „fiam, én édes, egyetlen fiam!" A terheltek egyike elsápadt és amikor az öreg parasztasszony imádkozni kezdett, két könycsepp gördült végig az arczán. A vizsgálóbíró felszólította, hogy vallja meg az igazat. A megszóllitott vádlott az őszinteség hangján szólt: „íme, itt a gyilkos!" és társára mutatott. Ez utóbbi erre igy szólt: „Elég volt ebből! Igaz, én ejtettem rajta két késszurást, de azután a társam döfte szivébe a kést*. Ezek után a másik terhelt is őszinte vallomást tett". El kell ismernünk, hogy a szerző nem helyesli a vizsgálatnak azon eszközeit, amelyek a loyalitással össze nem egyeztethetők. Nem egészen kifogástalannak mondja az alább közölt esetben a terhelttel szemben követett eljárást sem ; ez a kifejezés talán túlságosan enyhe volna, ha nem vonatkoznék csendőrre — akit állása kevésbbé korlátoz. „Egy csendőr az egyik fogolynál pálinkásüveget talált, melynek alján fehéres szinü üledék volt. A fogoly ismételten kérte ezt az üveget, mert görcsök ellen való csöppek vannak benne. Ez feltűnt a csendőrnek és megvizsgáltatta az üveg tartalmát. Kitűnt, hogy a pálinkában arzenikum volt; a fogoly nyilvánvalóan meg akarta mérgezni magát. A csendőr az üveget kimosta, azután megint megtöltötte pálinkával és finom fehér homokot tett bele és odaadta a fogolynak. Ez egy hajtásra megitta az üveg tartalmát, azután heves hasgörcsökről panaszkodott; azt hitte, hogy arzenikumot ivott. Ekkor a csendőr hozzálépett és igy szólt: „Ön mérget ivolt; ütött az utolsó órája; tegyen töredelmes vallomást, hogy Isten legalább a lelkének irgalmazzon és hogy nyugodtan meghallhas-