Magyar jogász-újság, 1906 (5. évfolyam, 1-24. szám)
1906 / 1. szám - Krimináltaktika. [Könyvismertetés]
u Magyar Jogász-Ujsag V. évf. szemben fennálló titoktartási kötelezettsége megsértésével volt lehetséges, a vádlott tényleg jogosultan járhatott el, amikor betegét a fertőzés veszélyére kötelességszerűen figyelmeztette. Ezek után tehát csakis az képezhette a a mérlegelés tárgyát, vájjon szükséges volt é J.-néval közölni, hogy J. Berta bujakórban szenved. E tekintetben az elsőbirósági Ítélet megjegyzi ugyan, hogy vádlottnak különböző más módok is rendelkezésére állottak, amelyekkel J.-nét figyelmeztethette és a fertőzést megakadályozhatta volna, ezeket a módokat azonban nemcsak hogy meg nem jelöli, hanem azoktól „egészen eltekint". De föltéve, hogy a vádlott közlése, illetve figyelmeztetése objektíve „jogosulatlan" volt is, a büntetőtörvénykönyv 300. §-a alkalmazásának egyik további feltétele, hogy a vádlott a jogosultság hiányának tudatában cselekedett. Ámde az elsőbirósági Ítélet ténymegállapítása szerint a vádlott kötelességének tartotta J.-nét a fertőzés veszélyére figyelmeztetni; ha tehát ennek folytán „titoktartási kötelezettségének a megsértésére jogositoltnak" tartotta magát és szükségesnek vélte, hogy J.-nével közölje, hogy sógornője bujakóros, a véleményének alapul szolgáló esetleges tévedés tárgyát nem a büntetőtörvény magyarázása, hanem az orvosi hivatással járó azon kötelességek tartalma és hordereje képezte, amelyek a titoktartási kötelezettség mellett is fennállanak. Az ilyen tévedés a büntetőtörvénykönyv 59. §-a 1. pontja5) szerint figyelmen kívül hagyható nem volt. II. Tekintettel a büntetfltörvénykönyv 186. §-ára, a felülvizsgálati kérelem joggal panaszolja a 193. §. megsértését. Az elsőbirósági ítélet tagadja a „megvédendő érdek" fenforgását, mert objektív szempontból az a czél, melyet a vádlott el akart érni, tudniillik J.-né figyelmeztetése, a büntetőtörvénykönyv 300. §-ával ellenkezik és mert szubjektív szempontból a vádlott a 300. §. értelmét illetőleg tévedésben volt. Ez az indokolás az I. alattiak szerint azonban jogi tévedés. Ha a vádlott kötelességének tartotta J.-nét — amint megtette — figyelmeztetni idegen, de mindamellett olyan érdekeket tartott szem előtt, amelyeknek megvédésére mint orvos köteles. Ezek az erdekek azonban csak azért, mert védelmük más jogos érdekek megvédésébe ütközött, még nem váltak jogosulatlanokká. Döntő, vájjon a vádlottnak az volt-e a szándéka, hogy J.-né és gyermekének érdekeit védje; ha tényleg ez volt a szándéka, akkor a büntetőtörvénykönyv 193. §-ának esete forog fenn még akkor is, ha a vádlott orvosi kötelességeinek a félreértésével csak vélte is, hogy a kérdéses közlésre jogosult és hogy az általa választott mód czéljácak az elérésére alkalmas." ^ Krimináltaktika. Dr. Weingart Albert szász törvényszéki elnök „Krimináltaktika" czimen kézikönyvet irt a büntettek vizsgálatáról*. Ha ezt a fölötte érdekes és tanulságos könyvet lapozgatjuk, ugy rémlik előttünk, mintha valamely vizsgálóbírónak a hivatalszobájában ülnénk, akinek nagyon sok a dolga és mintha hallgainók, hogyan vallatja a terhelteket és tanukat, mintha megfigyelnék azt a küzdelmet, melyet agyafúrt bűntettesekkel folytat. A több, mint 400 oldalra terjedő kötet mintegy pendantja Hans ') Meifclel a magyar btkv 79. §-ának. Gross „Kézikönyv vizsgálóbírók részére" czimü müvé' vének, mely utóbbi a fősúlyt arra fekteti, hogy a vizsgálóbíró minden fontos tudnivalót megtaláljon benne, holott Weingart inkább czéltudatos munkára akarja serkenteni a vizsgálóbírót. A „Krimináltaktika" szerzője feltárja előttünk a vizsgálóbírói tevékenységet és megmutatja, hogyan kell ezt a nehéz hivatalt sikeresen és czélszerüen betölteni. Megtudjuk ebből a könyvből, mi minden szükséges ahoz, hogy a vizsgálóbíró hivatása magaslatán álljon, milyen mérvben kell a legkülönbözőbb szakismeretekkel rendelkeznie, milyen átható eszű embernek kell lennie, aki á bűntettesek minden nemét, minden fortélyát ismeri, a taktika mekkora művészetével kell küzdenie a bűntettesnek csalafintasága ellen, amelylyel az utóbbi a vizsgálóbírót megtéveszteni és a bűnösség kiderítésében megakadályozni törekszik. Ebben a küzdelemben a vizsgálóbíró, ha helyes nyomon halad, a terhelttel szemben azon előnyben van, hogy az államhatalmon kivül az igazság ereje is az ő oldalán van, — viszont hátrányban is van, amennyiben a törvény és hivatalának méltósága az eszközök megválogatásában bizonyos mértékbea korlátozza, holott a saját bőrét védő terhelt természetesen nem válogat az eszközökben, hanem ugy védekezik, ahogyan tud. A szerző tanácsai azonban nemcsak a vizsgálóbírónak, hanem a rendőrtisztviselőnek is szólnak, aki rendszerint a bűnesetek korábbi stádiumában nyomozza a tettest és aki a nyomozás alkalmával szabadabban mozoghat, noha bizonyos határokon tul ő sem mehet. A rendőrtisztviselő — hogy hasonlattal éljünk, — könnyű bricskát használ, holott a vizsgálóbíró hintóban utazik, amely ha nem is nehézkes, de az útjában álló akadályok következtében mégis későbben jut czélhoz. Ugy a rendőrtisztviselő, mint a vizsgálóbíró ebben a könyvben a kriminalis életnek majd minden teréről vett igen nagyszámú kombinácziót talál; ugy, hogy legkevésbbé sem csodálkozhatunk azon, hogy a szerző teljes husz évet töltött az anyag összegyűjtésével és feldolgozásával. Az egyes bűntettesekkel foglalkozó fejezetek közű a legkisebb terjedelmű az, amely a csalásról szól, — am abban leü magyarázatát, hogy az életviszonyok és közlekedési eszközök változásával kapcsolatban a csalás formái is szakadatlanul változnak, tipikus jellegüket csakhamar elvesztik és leküzdésükre mindig ujabb és ujabb fegyverekre van szükségünk. Hogyan lehet valakit vallomásra birni ? Ezt a kérdést a szerző nagyon szellemesen' tárgyalja. Természetesen első sorban a rendőrséget és az ügyészséget tartja szem előtt; az ügyészség ugyanis Németországban közvetlenül is részt vehet a nyomozás vezetésében. Hogy a tettest vallomásra birjuk, bizonyos hatást kell gyakorolnunk elméjére és kedélyére. Az előzetes eljárásban a kihallgatást vezető tisztviselő első sorban a tettes elméjére kiván hatni, amikor közli vele azokat a bizonyítékokat, amelyeket a nyomozat során ellene gyűjtött. Gyakran már ez is vallomásra bírja a bűnöst. Néha úgymond a szerző — a bűnös lelkében valóságos harcz dul, melyet alig tud leplezni. Ilyenkor nem szabad tágitani, hanem addig kell a lelkére beszélni, mig töredelmes vallomásra szánja el magát. Weingart erről szólva, egy megjegyzést koczkáztat, melynek vígjátékírók hasz-