Magyar jogász-újság, 1906 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1906 / 8. szám - A közigazgatási bíróság hatásköre

126 Magyar Jogász-Ujság V. évf legnagyobb gondossággal őrizze, ahhoz ragaszkodjék és abból a közigazgatás részére a legkisebb részletet át ne engedje. Éppen ez az, ami tekintetében a közigazgatási bíróság működése — véleményünk szerint — nem mindenben felel meg várakozásainknak. Ezúttal nem kívánunk más esetekre is kiterjeszkedni ; csak a közigazgatási bíróságnak 522/1906. K. sz. a. hozott határozatát vesszük jogászi bírálat alá. Az eset az, hogy az ismétlő iskolánál is alkalmazott állami el. tanítónőt a vallás- és közoktatásügyi miniszter elutasította abbeli kérelmével, hogy részére, az ismétlő oktatás külön munkája fejében, a 66569/902. V. K. sz. a. kibocsátott miniszteri rendelet 30., 32. és 46. §-ai alapján, díjazás adassék. A közigazgatási bíróság ebben az ügyben nem állapította meg hatáskörét és a1 tanítónő panaszát érdemi elbírálás nélkül visszeutasitotta. Indokolásul felhozza, hogy raz 1896 : XXVI. t.-cz. 53. § ának 1. pontja az állami és községi alkalmazottaknak csak az 1868 : XXXVIII., 1891 : XV. és 1893 : XXVI. t.-czikkek szerint járó, tehát az ott, vagy azok alapján rendszeresített illetmények iránti igényei tekintetében állapítja meg a bíróság hatáskörét. Az ismétlő-oktatásért az idézett miniszteri rendelet szerint engedélyezhető külön tiszteletdíj azonban törvényben vagy törvény alapján rendszeresített illetménynek nem tekinthető, miért is annak elbírálására, hogy valamely tanító, vagy tanítónő ily külön tiszteletdíjban részesíthető e vagy sem, a bíróság hatásköre ki nem terjed." Ámde — vizsgálódásom szerint — téves e határozat, mert a 66569/902. sz. rendeletet a vallás- és közoktatásügyi miniszter az 1868 : XXXVIII. t.-cz. 148. §-ában a törvény minden irányú végrehajtására nyert megbízás alapján adta ki; s maga e rendelet is hivatkozik az emiitett törvény 56. §-ra, mely a tan erv időnként való meghatározását a miniszterre bizza. Ezen kívül az id. t.-cz. 50 §-a elrendeli az ismétlő-iskola felállítását, a 142 §. pedig a tanitók fizetési ügyeiről intézkedik. Nyilvánvaló tehát, hogy midőn a miniszter kezdetben a 60.764/1896. sz., később pedig — ezt helyettesitöleg — a 66.569/1902. sz. rendelettel, az ismétlő-iskolák berendezése és a tanerőknek — részben a nyugdíjba is beszámítandó — tiszteletdija felől intézkedett, ezt az 1868 : XXXVIII. t.-cz. 148. §-ában foglalt, általános irányú felhatalmazása alapján — nem pedig önkényüleg — tette Amit pedig a törvényhozás megbízottja: a miniszter a törvényben nyert felhatalmazás alapján elrendel, az ugy tekintendő, mintha maqa a törvény rendelte volna; s a megbízott miniszter rendelete liegésziii a törvényt. Nem lett volna tehát nézetünk szerint kimondható, hogy a követelt tiszteletdíj nem „az 1868 : XXXVIII. t.-cz. alapján járó, tehát nem ott, vagy annak alapján rendszeresített illetmény". A „tiszteletdíj" is „illetmény" s „megjár" mert a 66.569/1902. sz. rendelet 32. §-ának 6. bekezdése azt az illető tanítónő részére világosan biztosítja. Alaki hiánya a végzésnek az, hogy nem tűnik ki abból, vájjon a miniszter emelt-e hatásköri kifogást vagy nem ; csupán az 1896 : XXVI. t.-cz 131. §-ára való (közelebbi részletezés nélküli) hivatkozásból sejthetjük, hogy a miniszter kifogást tett a bíróság hatásköre ellen. Meggyőződésünk szerint tehát a bíróság hatásköre meg lett volna állapítandó; s ha a miniszter ennek daczára is fentartotta volna kifogását, a minisztertanács döntését kellett volna kieszközölni. Mindenesetre megnyugtatóbb lett volna, ha a bíróság hatáskörét megállapítja. Nem is kellett volna az 1896 : XXVI. t.-cz. 19. §-ában kizárt hasonlatosság (analógia) elvéhez fordulnia ; elég lett volna, ha a 66.569/902. sz rendeletet az 1868 : XXXVIII. t.-cz. kiegészítéseként magyarázta volna. Hisz az 1896: XXVI. t.-cz. a magyarázattól (interpretatio) nem zárta el a bíróságot. A törvények magyarázata a konkrét esetben pedig nemcsak joga, hanem kötelessége is minden bíróságnak. De hiányosnak találjuk magát a törvényt is, — eltekintve a hatáskör korlátozott voltától, — abban az irányban, hogy nem rendeli értesíttetni a felet a miniszter, vagy az eljárt közigazgatási hatóság által a 131. vagy 101. §. alapján emelt hatásköri kifogásról. Ez a kérdés az „audiatur et altéra pars" elvének mellőzése mellett intéztetik el. Helyes volna tehát, ha a törvény ily esetben a panaszló részére vádiratot (108. §.) biztositana. Addig is azonban, mig a törvényt megfelelő irányban kiegészítik, alkalmazandónak találom az emelt hatásköri kifogásra nézve a 110. §-t, mely szerint a felek a panasziraton és védiraton kívül is intézhetnek előterjesztéseket a közigazgatási bírósághoz; s ezeket az ellenféllel esetről-esetre közölni kell. Ilyen módon a közigazgatási bíróság előtt emelt hatásköri kifogásról az ellenfél is értesülne s módjában állana a kifogásra előterjesztéssel válaszolni. A közigazgatási bíróság jelenlegi gyakor lata szerint azonban a hatásköri kifogásra az ellenfélnek nincs alkalma válaszolnia; ez pedig nem éppen helyes állapot. Dr. Obetkó Dezső, az eperjesi jogakadémia tanára, volt kir. törvényszéki biró.