Magyar jogász-újság, 1905 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1905 / 2. szám - A kir. ügyészségek tevékenysége 1903-ban

2. 82. Magyar Jogász-Ujság 49 czéljából, hogy a kérdéses házasság Ausztriában érvényes-e ? A törvényszék és a ' felebbviteli bíróság igenleges értelemben oldották meg a kérdést. A legfelsőbb bíróság azonban ellenkező értelemben határozott a következő indokolással: „A vallás különbözőségében rejlő házassági akadály azon házassági akadályok közé tartozik, amely a hivatalból vizsgálandó és amelyek azon abszolút jellegű szabályt tartalmazzák, hogy egy keresztény egy nem kereszténynyel házasságra nem léphet. Oly házasság, amely az Ausztriában uralkodó házassági jognak ezen egyik alapelvét sérti meg és amelyet ezen törvény tilt, az osztrák törvények szerint joghatályosnak el nem ismerhető és az osztrák állam területén érvénytelennek tekintendő, tekintet nélkül arra is, hogy a házasság külföldön köttetett és tekintet nélkül arra is, hogy a házasság létrejötte helyének törvényei szerint valláskülönbözőség házassági akadályt képez-e vagy nem ! — A bonni egyetemről. A bonni egyetemre az idei téli szemeszterben, szemben a tavalyi 2294-el, 2568 hallgató iratkozott be. A rendkívüli hallgatókkal együtt az összes immatrikuláltak száma 2773, Ezek közül a jogi szakra 788, a katholikus theologiára 289, az evangélikusra 77, a filológia és történelmi szakra 471, a mathematika és természettudományi szakra 193, chemiára 66, az orvosi szakra 157, a gyógyszerészetire 50, a gazdászatira 157 s végül a jogorvosi szakra 18 hallgató iratkozott be. Különösen észrevehető a szaporodás a jogászoknál (130) és a bölcsészetnél (184), valamint a gaszdászoknál. A nőhallgatók száma is emelkedett az idén 15-tel. 5 nő hallgat theológiát, 5 az orvostudományt, sőt az idén egy olyan is akadt, ki jogásznak iratkozott be. LAPSZEMLE. — Liszt tanár a rLiberale Korrespondenz'-ben: Abüntetések végrehajtásának reformjáról czikket ir, melyben a többek közt a következőket mondja : A büntető igazságszolgáltatás nagy tömege három önálló, de mégis sok tekintetben összefüggő részből áll: a büntető törvényhozásból, a büntető eljárásból és a büntetések végrehajtásából. Hogy a büntető igazságszolgáltatás ezen három része sürgős reformra szorul, azt ma már senki sem meri kétségbevonni. De a kilátás arra, hogy ez a sürgős reformszükséglet mielőbb ki fog elégíttetni, ezen részek mindegyikére vonatkozólag lényegesen más és más. Legmesszebbre haladtak a büntető eljárás reformjára vonatkozó munkálatok. Az ezeknek az elvégzésére kiküldött bizottság nemsokára befejezi a másodszori tanácskozást. Akkor azután a bizottság határozatait a nyilvánosság elé terjesztik és az ezzel kapcsolatos fejtegetések a sajtóban előreláthatólag nagyon élénkek, sőt talán hevesek is lesznek. Egyidejűleg megkezdődtek a büntetőtörvénykönyv reformját elősészitő munkálatok is. Egy „szabad tudományos bizottság", mely a büntetőjog tanáraiból alakult, az igazságügyminiszterium támogatásával a kulturállamokban ma fennálló büntetőtörvények összehasonlító ismertetésén dolgozik, mely alapul fog szolgálni az uj tervezet elkészítésére. Amig ez majd nyilvánosságra kerül, abba persze még egy évtized is beletelik. A szövetséges államok kormányainak mostoha gyermeke azonban a büntetések végrehajtásának kérdése. Ugy a birodalom, mint az egyes államok népképviseletei évről-évre követelik az óriási bajok orvoslását. A tudomány és állami igazgatás férfiai egy negyed század óta fáradhatlanul panaszolják a tarthatatlan állapotokat, amelyek a letartóztatási intézetek berendezését és vezetését kiszolgáltatják az egyes államok igazságügyi vagy belügyi kormányainak. A szabadságvesztésbüntetésének fölösleges szigora és czélellenes volta fölötti panaszok immár állandó rovatot képeznek a napi sajtó hasábjain és a fegyházi vagy börtönélet autobiografiai ismertetése jelentékeny jövedelmi forrásul szolgál a könyvkereskedelemnek. Es még sem történt semmi sem. Csak annyi, hogy uj büntető intézetek épülnek az eddigi minta szerint és hogy a letartózlatottak száma szaporodik. Egyébként pedig minden a régiben marad. És amikor a szövetséges államok kormányai hosszas előkészületek után 1897. évi novemberben a szabadságvesztésbüntetések végrehajtásának „közös alapelveit" megállapították, épen a szövetséges államok ezen nemzetközi szerződése amúgy igazában feltárta a mostani állapot egész vigasztalan voltát. Minden alapelv kötelező voltát illuzóriussá tette a hozzáfűzött szócskának, a „lehetőleg"-nek a korlátozása. Ez a megállapodás a falra hányt borsó volt. Ha a hetvenes években a börtönügy reformjának költségeit 100 millió márkánál is jóval nagyobb összegben számították ki, ez a magánelzárás korlátlan végrehajtására vonatkozott. Erre azonban ma senki sem gondol többé. A magánzárkák fanatkusai lejárták magukat. Ma már tisztában vagyunk vele, hogy rövid tartamú szabadságvesztésbüntetések végrehajtására a magánzárkák a legalkalmasabbak, hogy azonban a néhány évre terjedő elzárás magánzárkában a különböző letartóztatottakra a legkülönbözőbben hat és hogy a hosszú évekre terjedő elzárás magánzárkába a rab testi és szellemi erőit megtöri. Minden hosszabb időre terjedő szabadságvesztésbüntetésnél a büntetés progreszsziv végrehajtását követeljük, mely lehetővé teszi, hogy a rab fokozatosan alkalmazkodhassék a szabad élethez. Ebből a szempontból tekintve, a reform óriási költségeire való utalás legalább is nevetséges túlzásnak látszik. A kormányok tétlenségének okait sokkal mélyebben kell keresnünk. Az érvényben levő német jog nem tudja, mi voltaképen a czélja a büntetésnek. Es a németországi börtönök igazgatóságai még kevésbbé tud ják ezt Hiszen a megtorlási elvhez való ragaszkodást még ma is a jó keresztény és államhü érzület jelének tekintik, ez szolgál tehát vezérelvül a tisztviselőknek is. Az a felfogás azon ban, hogy a büntetés olyan baj, melynek súlya az elkövetett bűntettnek megfel, a börtönigazgatóságoknál legfeljebb a rabok szükségtelen kínzására vezet. Ha a büntetések végrehajtásának reformja a liberális programmba felvétetnek, ez a nép rétegeit vezetné a szabadelvüség táborába Ezen reform alapelveit a szakkörök már oly behatóan megvitatták és oly alaposan állapították meg, hogy azoknak átültetése parlamenti javaslatok formájába nem ütközik nehézségekbe. A szabadságvesztés büntetések végrehajtásáról szóló törvénynyel szerves összefüggésben még tnás kérdések egész sorozatát lehetne és kellene egyidejűleg megoldani. Csak a feltételes elitélésre, a fiatalkorú bűnösökkel való elbánásra, a közveszélyes elmebajosok és fogyatékos erkölcsüek külön intézetekben való elhelyezésére, a koldusok és csavargók részére dologház felállítására kívánok e helyütt utalni. Es ehhez még sok egvéb is csatlakozhatnék. A büntetések végrehajtásának reformja nem liberális pártkérdés. Es épen ezért kellene a szabadelvű pártnak, visszaemlékezve régi előkelő hagyományaira, ezt a két kérdést programmjába felvennie. — A vizsgálati fogság reformjának szükségességéről ir a „V o s s. Z e i t." a következőkben: Egy hannoveri cselédleány 1901. év tavaszán suyos betegségbe esett. Egészségét visszanyerve, a legnagyobb nyomorban állott minden támasz nélkül a nagy világban. Ruhája is épen csak annyi volt, hogy testét betakarhatta véle. Valóságos istenáldás volt tehát reá, midőn egy épen Hannoverben időző amerikai hajlandónak nyilatkozott őt szolgálatába fogadni. Igen ám, de a legszükségesebb ruhanemüek nélkül nem kelhetett a nagy útra. Kétségbeesésében arra határozta tehát ma-