Magyar jogász-újság, 1905 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1905 / 1. szám - A büntetési nemek reformjához
1. sz. Magyar Jogász-Ujság 13 hogy lakásukat a büntetés ideje alatt nem hagyják el. E jogösszehasonlitás után lássuk mit mond az irodalom. Határozott ellensége tudtommal nincs ez intézménynek, mely különben nem is került edddigelé megvitatás alá. Carrara mellette szól : „Meg kell jegyeznünk — ugvmond — hogy a házi fogság, habár a legtöbb törvényhozás felhagyott vele, mint az aííliktiv büntetések legenyhébbike igen hasznos lehet. Egyetlen eszközt sem kellene elvetni, mely alkalmas rá, hogy a beszámítás különböző fokozataihoz a megtorlás különböző fokait arányosítsuk. Mivel pedig a felelősség legkisebb fokára alkalmazható a személyes szabadság legkisebb megszorítása (mely bár legkisebb, mégis érzékenyeb büntetés lehet a pénzbirságnál), nem okszerű a házi fogság megvetése (v. ö. A büntető jogtudomány programmja II. köt. 128—129 lap). Finger szintén hive a házi fogságnak, mert midőn azt ismerteti, leírását e szavakkal rekeszti be : „In der Praxis ist diese Art des Arrestes leider in Vergessenheit gerathen" (v. ö. Das Strafrecht, II. kiadás 361—362 lap). Hazai iróink közül csak Fínkey emliti fel, együtt szólva arról a belebbezéssel ; véleményét csak ez utóbbira nézve mondja el, de ugy látszik a házi fogságra is érti ; helyesli ezt az „első izben bűnösökre", de nézete szerint annak „hazánkban behozatala rendőrségünk rendezetlensége miatt nagy gyakorlati nehézségekbe ütköznék" (v. ö. A magyar büntetőjog tankönyve, 391. lap). II. A terület, melyen véleményem szerint hazánkban a házi fogság intézménye meghonosítandó lenne: a kihágásoké. Nem ismeretlen dolog a szakember előtt, hogy mily rengeteg azoknak a törvén eken, rendeleteken és statútumokon alapuló szabályoknak száma, melyek kihágásokat statuálnak. Nem tehetünk úgyszólván egy lépést sem, hogy ily szabálylyal ne találkoznánk s így van ez a külföldön is. A túltengés ez irányban oly rendkívüli, hogy joggal kérdezhette Kahl a Berlinben 1902-ben tartott 26-ik német jogászgyülés hallgatóságától: „Van-e Önök között csak egy is, ki rendőri kihágásáért büntetve nem volt ?" (v. ö. Verhandlg. d. XXVI. J. T. III. köt. 213. lap.) Azt egyelőre nem remélhetjük, hogy e téren radikális reformok létesüljenek, de arra már minden rendelkezésünkre álló eszközzel törekednünk kell, hogy kihágás miatt minél kevesebb ember kerüljön letartóztatási intézetbe. Nem akarok ismétlésekbe bocsájtkozni: ma már mindenki meg van győződve a rövid tartamú, fogházban végrehajtott szabadságvesztés büntetések káros voltáról. Az a 2—3 nap, mit az elitélt a közigazgatási fogházban tölt dologtalanul, összezárva a többi elitélttel, hogy javító hatást nem gyakorol, azt jól tudjuk ; de hisz elvégre nem is ez a czél, hanem az állam büntető hatalmának éreztetése. S vájjon elég érzékeny-e az ily néhány napos elzárásban rejlő figyelmeztetés'? Teremt-e az legalább ugyanazon kihágás elkövetésére inditó moiivummal szemben visszatartó motívumot? Azt hiszem, e kérdésekre egységes feleletet adni nem lehet; lesz, ki azt a pár napi elzárást föl se veszi, sőt örül. ha a hasonszőrű egyének társaságában elkaszinózhatik; mást, különösen intelligens és soha elzárva még nem volt egyént pedig a letartóztatási intézetbe való utalás, bármily rövid időre szóljon is az, nagyon érzékenyen érinti, elkeseríti. Visszatartó motívumot egyáltalán nem teremt a mai elzárás, sőt a még romlatlan, első izben elitélt egyént inkább elrontja, lévén a jelenlegi összezsufolási rendszer szerint végrehajtott elzárás valódi fészke a bünragálynak. És vájjon hány ember fordul meg évenként mint pár napra elitélt átmeneti vendég közigazgatási és járás" irósági fogházainkban. Az 1901. évről szóló statisztikai adatok szerint a járásbíróságok 5889, a közigazgatási hatóságok pedig 43.939 egyént sújtottak elzárás-büntetéssel. Az 5889 elzárás büntetés közül 1400 (23.8%) nem haladta tul az egy napot, 4026 (68.4%) 2—8 napig tartott; a 8 napnál hosszabb tartamú elzárás száma mindössze 463 (8%); egy hónapnál hosszabb tartamú elzárás csak 20 esetben szabatott ki. A közigazgatási hatóságok által elzárásra itélt 43.939 egyén közül 69.7%-nál nem haladta meg az elzárás tartama a négy napot. Ha most még hozzávesszük e számokhoz a behajthatatlan pénzbüntetések helyébe lépő pár napi elzárásra itélt egyének számát (1901-ben a járásbíróságok és közigazgatási hatóságok közel 400.000 embert iteltek kihágás miatt pénzbüntetésre s ezeknek mintegy 50%-a leülte azt): a legsötétebb képet nyerjük. És mindezt összetett kézzel tűrjük továbbra is ? Nyugodjunk bele abba, hogy évenként százezrek apró-cseprő kihágásokért rabviselt emberek legyenek ? Ha nem remélhetjük is ez időszerint a kihágási jog gyökeres reformját és a sok felesleges, nem ritkán túlbuzgóságból eredő kihágást konstituáló — többnyire statutarius — szabály törlését, törekedjünk legalább oda, hogy a kihágásban bűnösnek talált egyéneknek minél kisebb száma jusson letartóztatási intézetbe. Mindenesetre ritkábban fog megnyílni ezek előtt a fogház kapuja, ha behozatik a feltételes elitélés intézménye, ha nagyobb körben lesz kiszabható a pénzbüntetés s ez behajthatatlanság esetén közmunkára lesz átváltoztatható ; az igen enyhe esetekben, különösen a fiatalkoruakra vonatkozólag, a dorgálástól is sokat várhatnak; a magam részéről nagyon helyesnek tartom Finkey ama javaslatát is, mely szerint ki volna mondandó, hogy miniszteri rendelet és törvényhatósági vagy városi szabályrendelet jövőre elzárást nem állapithat meg valamely kihágás büntetéséül, csak pénzbüntetés, (v. ö. Büntetési rendszerünk egy-