Magyar jogász-újság, 1904 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1904 / 24. szám - A büntetés fejlődésének uj korszaka

504 Magyar Jogász-Ujság III. évf. bereknél fordul elő, hanem más szerves lényeknél, sőt a szervetlen anyagoknál is találkozunk vele, mert ezek sem haladnak szép csendesen egymás mellett, hanem mindegyikük megkísérli a másikat elnyomni, egyes sajátos tulajdonságait a többiek rovására érvényre juttatni, amazokat legyőzni. Ezt gázoknál, növényeknél, állatoknál egyaránt észlelhetjük. Egyikük sem törekszik arra, hogy a másiknak szabad utat, szabad fejlődést engedjen, hanem folytonos harczban állanak egymással, — ez a valóságos küzdelem a létért, a lét előjogaiért. A gyöngébb, a védekezni nem tudó elpusztul vagy legalább is elveszti szabadságát. A fejlődés magasabb fokán álló szerves IéDyek, legalább azok, amelyeket természetük a társas közösségben való életre utal, bizonyos közös czélokat találtak, amelyeknek az előmozdítása közös érdek. Ezek — már a maguk módja szerint — békésen élnek egymással, egymás mellett, de csak látszólag, mert azt, aki nem alkalmazkodik a közös akarathoz, társai kitaszítják, megsemmisítik. Ezekből a természeti jelenségekből, az egyeseknek egymás és a köz ellen, a köznek pedig az egyesek ellen való küzdelméből fejlődött a fejlettség legmagasabb fokán álló szerves lénynél, az embernél, az, amit büntetésnek nevezünk és ami nem egyéb, mint megkárosítása, sőt megsemmisítése annak, aki a többiek, a köz akaratának ellenszegül; abban a tudatban, hogy ez a megkárosítás, megsemmisítés összhangban áll a természeti törvényekkel, megtorlás, egyszóval természetes joga az erösebbnek a gyengébbel szemben. Maga a büntetés, ennek alkalmazása és czélja is átment a fejlődés különböző fokain és eddig a fejlődés három különböző időszakát tudjuk világosan megkülönböztetni. Az első, tőlünk legtávolabb eső időszakban az egyes emberek között, valamint az egyes emberek és a köz között az a viszony állolt fenn, mely az önálló államoknak egymáshoz való vonatkozásaiban még ma is fennáll. Nem létezett olyan jog, amelyet mindenki általánosan elismert volna, csak a sértett hivatkozott bevett tulajdonára, az abban való háboritást, miután bosszújának teljes kielégítésében mi sem gátolta, minden rendelkezésére álló eszközzel megtorolta és a háboritót megsemmisítette, ártalmatlanná tette. Az erőszak, a hűtlenség, ha eredménynyel járt, nem gyalázta meg a férfiút, sőt ellenkezőleg, dicsőségére vált; a kiváló emberek dicsősége nem az volt, hogy jogtalanságot ne kövessenek el, hanem az, hogy büntetlenül elkövessék azt, amit ma jogtalanságnak tartunk és ez szerezte meg nekik mindazoknak a támogatását, akik hasznot akartak tőlük húzni. Magától értetődik, hogy a bosszú, az az eljárás, amit ma büntetésnek nevezünk, épp oly korlátlan volt, mint maga a cselekmény, amely a bosszúra okot szolgáltatott. Lassan — éppen oly lassan, mint napjainkban, amikor a művelődés folytán erősebbé lesz az a meggyőződés, hogy az erőszakosság mind nagyobb károkat okoz — talán évezredek multán fejlődött ki ezekből a viszonyokból a jog és jogtalanság eszméje. Az az ösztönszerű kicsinylés, melylyel a birtokos-osztály, az az osztály, melynek emberek szolgálnak, viseltetik azon osztály iránt, amely szerez, amely emberekkel kénytelen kereskedni, cselekedni, fogalmat nyújthat annak a fejlődésnek a tartamáról, amelyen a jogállapot szükséges voltának, az emberek egyenjogúsításának a felismerése keresztülment. Talán főképpen két körülmény mozdította elő ezen felismerés általános elterjedését: az a tapasztalat, hogy a szerencse (a sors, az istenség) nem mindig pártolja az erősebbet, hogy a leghatalmasabb rabló is akad olyan emberre, aki legyőzi, valamint az a meggyőződés, hogy a védteleneknek, gyermekeknek, asszonyoknak, aggoknak is van értékük. A jog és jogtalanság fogalmának kialakulásával kezdetét veszi a büntetés fejlődésének második korszaka, melyet az a küzdelem tesz jellegzetessé, amely a jog elismerésének az érdekében és annak az eldöntéseért vívatott, hogy az egyes esetekben mi a jog és mi a jogtalanság. Az ellenszegülő, a bűntettes most már nem egy embert talált magával szemben, hanem ellentétbe jutott mindazokkal, akiknek az elismert jog fennállása érdekükben állott, tehát az érdektársakkal, az állammal, a fejedelemmel, aki alattvalóit védte, sőt a papokkal is, akik az istenséget, a jog forrását és a jogtalanság megbosszulóját képviselték. Csakhogy a bűntettes ellen, a jogtalanság ellen való ellentállás még korántsem általános, ellenkezőleg, a bűntettesnek az a szerencséje, hogy főképpen, ha legyőzték, a tömeg — mely az elkövetett bűntett által közvetlenül nem károsodott, rokonszenvez vele; ez a rokonszenv tulajdonképpen maradványa a testi ügyesség és erő ősrégi tiszteletének, mely részben még a mai korra is átöröklődött és ebbe a rokonszenvbe az az érzés is belevegyül, hogy a felsőbb jog tulajdonképpen a legyőzött pártján van, aki tehát csak az erőszaknak áldozata. De a nép vezetői, a mérvadó személyiségek egyesültek, hogy megsemmisítsék vagy legalább is elnyomják az ellenszegülőt, a bűntettest; igy lesz a bosszúból büntetés vagy legalább is a megsértett jog, a megsértett istenség megbosszulása. És ez egy eszmét, egy elvet szült, mely a szelídebb erkölcsök alapjául szolgált; ámbár ez nem vonta közvetlenül maga után a bűnös helyzetének javulását; a bűnössel nem bántak emberségesebben, ellenkezőleg, helyzete még rosszabbra fordult, mert most már nem a sértettel egyedül, hanem olyan hatalommal állt szemben, amely kíméletet, szánalmat nem ismert és minthogy általánosan még elismerve nem volt, saját tekintélyének fokozása céljából is éreztette haragját az elfogott büntettessél. Azonnali halál, lehetőleg egyesült erővel (megkövezés) vagy közös megölés (tűzhalál) járt ki a bűntettesnek, aki csak a szökésben talált menekülést. A bűnesetek száma csekély, a büntetés neme mindig egy és ugyanaz volt: a halálbüntetés ; ez a fogalom még Athén első törvényhozási kísérleteiben is kifejezésre jut. Csak a büntető hatalom fejlődésével enyhült a büntetés, egyúttal azonban szaporodott a büntetendő cselekmények száma is.