Magyar jogász-újság, 1903 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1903 / 1. szám - Találás

1. sz. Magyar Kodifikáczió 7 a Tervezet szerint a talált dolog tulajdonjogát nem a találó, hanem az illető hatóság jellegéhez képest a kincstár, a törvényhatóság, a község, illetve a közlekedő intézet szerzi meg, azt illeti továbbá a dolog elárvereztetése esetén a befolyt vételár is. A találót még találódij sem illeti meg. csupán akiadásai megtérítését igényelheti, ezekre visszatartási joga van s ha ezekre kielégítést nem nyerne, a 305. §. szerint tulajdonjogot is szerezhet. Továbbá eltérő intézkedés az, hogy az elvesztő tulajdonos dologi joga csupán három év után szűnik meg, amelyen belül a dolog csak nyilvános árverésen hirdetményi eljárás utján adható el. Végül a 612 — 615. §§-okban nyer szabályozást a kincs fogalma alá eső dolgok találása. Itt azonban különbséget tesz a Tervezet szerint az is, hogy valaki a saját vagy más dolgában találja a kincset, aminek fogalmát a Tervezet oly dologra nézve látja megállapitottnak, „amely annyi idő óla volt elrejtve, hogy tulajdonosát többé kipuhatolni nem lehet" ; továbbá, hogy az idegen dologban találó, ha kereste a kincset, a dolog tulajdonosának engedelmével tette-e ezt vagy nem, esetleg pedig annak egyenes megbízásából? A kincs fogalmánál fogva nem lévén szükség a megszűntnek tekinthető tulajdonjog védelméről gondoskodni: csupán a közérdek megóvása czéljából írja elő a Tervezet a kincs találása esetén is a találóra nézve a bejei ntósi kötelezettséget. Lehetnek ugyanis esetek, midőn a talált kincs régiségi értéke, történeti, művelődéstörténeti, művészeti érdekek kívánják meg, hogy az valamely közintézet, gyűjtemény, múzeum részére biztosittassék. Ennek megóvása végett van a bejelentési kötelezettség megállapítva, mely biztosítja, hogy ily régi kincs a köz által megszerezhető legyen. Ép ezért minden kincs találását be kell a hatóságnak jelenteni s csupán ezen bejelentés megtörténtével szerzi meg a saját dolgában találó az egész kincs, az idegen dologban találó a kincs felének tulajdonát, feltéve, hogy a hatóság azt valamely közintézet részére nem igényli, mely esetben csak annak értékét követelheti. Ép így kötelező a bejelentés, ha valaki saját dolgában keres és talál vagy kerestet s talál kincset, mely esetben az szintén az övé. Ezen bejelentés elmulasztása ugyanis a kincs elkobzását s annak az államkincstár általi megszerzését vonja maga után. A bejelentési kötelezettség pedig nyolez nap, illetve, ha a keresés előre be lett jelentve, 30 nap alatt teljesíthető. A tulajdonos jogainak megóvására szolgál végül azon, a 615. §-ban foglalt intézkedés, hogy az, ki idegen dologban a tulajdonos beleegyezése vagy engedelme nélkül keres, a talált kincsből mit sem követelhet, az ö része az illetékes szegénypénztárt illetvén. Ezekben vázoltam röviden a Tervezet szándékolt intézkedéseit, amelyeket nagyrészt helyesnek s a mai jogállapottal szemben kétségkívül elönyösebbnek kell tartanunk, ugy a találó, mint az elvesztő fél jogainak és érdekeinek megóvása szempontjából. Helyesnek vélem pedig elsősorban — szemben a Btkv. 365. §-ával, amely a feltétlen átadási kötelezettséget irja elö minden esetben, — a Tervezet azon rendelkezés it, hogy a találó csupán bejelenteni köteles a dolog találását, miután ez egyrészt a hatóságot sok felesleges munkától s a megőrzés terhétől óvja meg, másré-zt az elvesztő jogát is biztosítja az által, hogy a találó a kitűzött határidőn belül a dolgot ugy is megőrizni köteles, mit saját érdekében is — tekintettel szerzendö jogaira s esetleges igényeire — ép oly vagy talán fokozott lelkiismeretességgel fog megtenni, mint azt a hatóság megteheti. Ép oly helyesnek kell elismernünk továbbá azon a bejelentési kötelezettség alóli kivételt is, mely a három koronán aluli értékű talált dologra nézve meg van állapítva, miután ily csekély értékű dolgoknál gyakran még ezen kötelezettség is a találó aránytalan megterhelésével járna. Minden kétely elkerülése végett szükséges, nek tartanám azonban a törvényben a „hatóság" megjelölését is, mert az indokolásnak azon érve, hogy a hatóságok elnevezése változhatik, ennek mellőzését nem indokolhatja s leghelyesebbnek tartanám a „községi elöljáróság" megjelölését, amelynek, mint a községi szegénypénztár kezelőjének, ugy is érdeke a talált dolog nyilvántartása. Teljesen indokolt a Tervezet intézkedése, midőn a találónak fáradságáért, őrzési kötelessége teljesítéséért találó dijat s kiadásai megtérítését biztosítja, amelynek biztosítására helyesen visszatartási joga is van. A találás, mint eredeti tulajdonszerzési mód felállításából, illetve elismeréséből önként következik az, hogy az elvesztő jogainak megóvására szolgáló feltételek betartása esetén a kitűzött határidő leteltével a dolog tulajdonjogát szerezheti meg s ennek természeténél fogva ^az ezen dologra vonatkozó összes azt terhelő jogok a törvény erejénél fogva megszűnnek. Teljesen elfogadom továbbá a Tervezetnek azt az álláspontját is, amely a 619—611. §§-okban kivételes intézkedéseket állapit meg a nyilvános hivatalokban és közlekedési intézetek helyiségeiben elvesztett, illetve talált dolgokra vonatkozólag. Köztapasztalat szerint ugyanis ezen helyeken az ott megforduló személyek nagy számánál fogva leggyakoribb esetben jön elö az elhagyott tárgyak találása, amely indokolttá teszi, hogy a tulajdonos jogai három éven át, tehát a rendesnél hosszabb időn át megvédessenek s azok visszavehetök legyenek.