Magyar jogász-újság, 1903 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1903 / 24. szám - A párbaj Angliában - Az esküdtek igazmondása

478 Magyar Jogász-Ujság 11. évf. A szolga közömbös arczczal válaszolt: „De hiszen tanár ur már ebédelt!" ,,Nem értem, hogy lehettem ennyire szórakozott", szólt Mommsen és újra íróasztalához ült és folytatta munkáját. Az esküdtek igazmondása. Mindenesetre helyes az a törekvés, hogy a tudományos terminológiában igazi nevén szólítsuk a gyermeket. Ennélfogva csodálatos az, hogy ámbár az esküdtszéki intézmény lényege gyorsan vérünkbe ment át, az esküdteknek éppen legfontosabb ténykedését, nevezetesen a szavazás eredményét ugy a szakértő, valamint a laikus helytelenül jelöli meg. Csodálatosképen ugy mondják, hogy „igazmondás" (verdikt). Holott igazmondást tulajdonképen nem az esküdtektől, hanem a lanuktól kell követelni. EsküdLeinknek nem is kell beszélniök, hanem csupán szavazás utján a bűnösség kérdésében kell itélkezniök. De honnan ered az, hogy az esküdtek Ítélkezését „igazmondásnak" nevezik ? Ezt jogtörténeti uton lehet megmagyaráznunk. Az Angliában még jelenleg is fennálló jury-intézmény az inkvizitórius bizonyítás ó-frank jogán nyugszik. A frankoknál a juryt a királyok kivételesen engedélyezték, hogy a jogvitáknak az ó-germán jog szerint polgárjogot nyert párbaj vagy istenitélet által eszközölt elintézési módjait meg lehessen kerülni. A juryt eleinte kiváltságképen csupán magasrangu személyeknek engedélyezték, akiknek az valószínűleg kényelmetlen volt, hogy jogukat életök veszélyeztetésével, avagy testi ellenállási képességűk kellemetlen próbáratétele utján (izzó vason járás, a karnak órákon át kinyujtvatartása, vagy egyéb istenitélet utján) védelmezzék meg, amiért is előnyösebbnek találták, hogy a velők egyközségbeliek tanuságtételére hivatkozzanak, akikhez azután mint úgynevezett iuratorokhoz a biró különböző kérdéseket (inquisitiones) intézett. A jurátorokból később egységes juryt alakítottak és csak az 1215. évi magna charta alapján nyert minden vádlott jogot arra, hogy a juryre hivatkozzék. E jurátoroknak — kik aféle erkölcsi tanuk voltak — esküt kellett tenniök, hogy igazat fognak mondani; vallomásukat tehát okkal lehetett „igazmondás"-nak nevezni, holott ma már ok nélkül való ezen kifejezés, amelylyel a jury Ítélkezését jelölik meg. Sőt nem jogosult e műszóvá vált kifejezés még Angliában sem, bárha ott a büntető per Ítélkező juryjénél még sokszerüen találkozunk középkori emlékekkel, amilyenek: azon követelmény, hogy a verdikt egyhangú legyen ugy, hogy az „igazmondás" másnak, mint egyhangúnak el sem képzelhető ; az esküdtek főnökének azon joga, hogy a juryt mindaddig bezárva tartsa, mig az egyhangúan nem szavazott; az, hogy a jury azon pillanatban elesik, amint a vádlott vallomást tesz; a vádlott azon joga, melynél fogva vallomástételét megtagadhatja: az ó-germán vádelvből, mely minden hivatalból történő eljárást kizár, vett vád-jury (grand jury). Habár szőrszálhasogatásnak tetszik is az, hogy egészen közömbösnek látszó kifejezést bírálat tárgyává teszünk, azt hiszszük, hogy minden esetre szükséges volna más, megfelelőbb kifejezést használnunk, mert még a verdikt szó sem jelent egyebet „igazmondásnál", mely utóbbi kifejezés az előbbinek csupán magyar fordítása. G—n. — Öngyilkosság és konvenczió. Rómában a lóvasut egyik kocsisa öngyilkosságot követett el. Társai gyászjelentést nyomattak és ebben — eltérően a nemcsak Olaszországban, de másutt is bevett szokástól — a halál okául az igazságnak megfelelően, az öngyilkosságot jelölték meg. Ez alkalomból Enrico Ferrari, az ismert olasz kriminalista és anthropologus értekezést irt, melyben az öngyilkosságot a szabad akaratot kizáró betegségnek mondja és a következőket írja : „Eléggé becsületesek voltatok ahhoz, hogy a szegény társatok halála alkalmából kiadott gyászjelentésben nyíltan kiírjátok, hogy öngyilkosság által halt meg. És joggal tettétek ezt, mert ezzel bebizonyítottátok, hogy nem vagytok rabiai azoknak az elavult előítéleteknek, melyek még csak néhány év előtt arra indították a papokat, hogy az öngyilkosoknak a temetőkben való eltemettetését megtiltsák, a törvényhozókat pedig arra késztették, hogy ezeket a szerencsétleneket törvényben — legalább képletesen — megbüntessék és végrendeleteiket semmisnek nyilvánítsák. Hiszen a büntetőjog még ma is — még pedig a czivilizált Angliában 1 — fogsággal bünteti a megkisérlett öngyilkosságot, mintha az olyan embert, aki már a haláltól sem fél, 2—3 hónapi fogházbüntetés elrettenteni tudná!" Ferrari még azt a gyermekesnek mondható eljárást is felemlíthette volna, melyet még néhány év előtt is követtek Párisban. Ott ugyanis mindenkit, aki öngyilkossági kísérletet követett el, mihelyt felfedezték, azonnal a rendőrségre vitték, ahol írásban ünnepélyes fogadalmat kellett tennie, hogy soha többé nem lesz öngyilkos. De hát ha mégis megszegte ezt a fogadalmat, ugyan hogyan büntették volna meg? Egyáltalában nem felel már meg ma sem a jogi, sem az ethikai felfogásnak, hogy az öngyilkossal ugy bánjunk el, mintha bűntettes lenne. Ez okból azt a bevett szokássá lett hazugságot, hogy az öngyilkost ne „bélyegezzük" meg nyilvánosan, elavult előítéletnek kell tekintenünk. Azt a kérdést, vájjon az öngyilkos beszámithatlan elmebetegnek vagy erkölcsi gyávának tekintendő-e, akinek gyávasága gyakran, például gyógyithatlan súlyos betegség esetében, emberileg érthető, sőt többnyire jogos is, — az ekzakt tudomány még nem döntötte el véglegesen. De éppen a halál alkalmával nem tekinthető erkölcsileg helyesnek, hogy valamely szeretettünk utolsó cselekedetéről hazug hirt terjeszszünk, annál kevésbé, mert hiszen ez a titkolózás többnyire csak hivatalos, holott az igazságot a verebek a háztetőn csiripelik. Az olyan cselekedettől való irtózat.Tmelyet az élő ember szájából nem is tartunk szégyenletesnek — mert hiszen hány embertől hallottuk már akár henczegve, akár félig komoly értelemben : „Ha ez vagy az nem következik be, golyót röpítek a fejembe" — egyike a legbotorabb konvenczionálizmusoknak, melyekkel végre is már szakitanunk kellene. A párbaj Angliában. Már egy fél évszázad óta a párbaj Angliában a történeti kuriózumok közé tartozik. Blacstone, az angol jog hires kommentátora a XYI1I. század közepe táján a következőket irta: „A legszigorúbb tilalmak és büntetések sem lesznek eléggé hatályosok ahhoz, hogy a szerencsétlen párbajozást megszüntessék, mindaddig, amig nem találunk arra módot, hogy a kihívót (originál agressor) kényszeritsük, hogy a sértett félnek olyan elégtételt szolgáltasson, amelyet