Magyar igazságügy, 1885 (12. évfolyam, 23. kötet 1-6. szám - 24. kötet 1-6. szám)

1885/24 / 2. szám - Az "animus domini" bírálata. 1. [r.]

S/l M I 1 '23 vei a polgári bíróságok által végérvényesen elutasittatrk. Akkor kapja magát a protestáns felperes s unitáriussá lesz, mire házasság - felbontó Ítéletet kap. Azt kérdi szerző, hogy ha ezen válás után az unitárius fél új házasságra lép, nem kell-e az unitárius szék Ítéletét ignorálni? Az elmondott eset kétségen kívülivé leszi azt, hogy a későbbi fórum Ítélete fog megállani. Semmi szükség az ignorálásra, a mi, ismétlem, nem törvénykezési fogalom E helyütt szerző abba is belekapaszkodik, hogy én ezt a kifejezést használtam : »unitárius szentszék«. Nincs válaszom. Arra nézve, hogy az elvált protestáns nem vehetne el katholikus felet, szerző hátrálót fuj. Egész theoriáját a cselekvési képességről halomra dönti s most már csak azt vallja, hogy a házasság csupán a katholikus félre nézve lesz érvénytelen. Szerző munkájában még a protestáns papot is fenyegette, ha az ilyen házasságok létrejötténél résztvevő lenne. Abban a kérdésben, hogy a férjét elhagyó nőt bíróságilag lehet kényszeríteni a visszatérésre s hogy ennek útja-módja a visszahelyezés, szerző igen különösen felel. Én a visszahelyezés lehetőségét positiv jogi szabályra fektettem s megjegyeztem, hogy »az már részletesebb kérdés, hogy nem lehetne-e a visszahelyezést sommás uton kérni«. Én tehát a sommás uton történő visszahelyezés kérdéséről tulajdonkép hallgatok. Erre fogja magát a szerző s a viszahelyezés kérdését nem bolygatva, egyszerűen csak azt jegyzi meg, hogy a mit mondok, az elméletileg lehet helyes, jogos és kívánatos, de csak próbálja meg valaki ilyen sommás visszahelyeést kérni, a mi járásbíróságaink előtt : »legfeljebb kinevetik«. Ennyi az egész felelet s azt hiszem meglehetősen frivol, épen olyan frivol, mint a mikor engem birótársaim véleményével akart apostrophálni, a minek a vége az lett, hogy most az apostrofálást »félreértésnek« tulajdonítja. A munka vagyonjogi részére tett megjegyzéseimet szerző mellőzi. Tanaszolkodik, hogy én munkája nemzetközi részét kevés figyelemre méltattam. Az igaz, hogy ezzel a nemzetközi részszel igen röviden végeztem, midőn kimutattam, hogy alkalmazandó jogra nézve a pátens álláspontját nem ismeri és Savignyt s Ungert hamisan idézte. Különös, hogy szerző igy is nyilatkozik : »a bírálatnak egyéb megjegyzéseire más alkalommal fogok talán reflectálni . . .« Hogy a munka eljárási részét miért nem bíráltam : világosan megmondottam. Még csak egy megjegyzés. Szerző azt fogta rám, hogy én a házasságkötésről irott munkámban azt vallom, hogy a tridenti házasságkötési decretum a protestánsokat is kötelezné. Ezzel szemben én kimutattam, hogy a ráfogás hamis, már annálfogva is, mert az illető helyen rég elmúlt időkről szólok. A válasz erre abból áll, hogy : »én nem tehetek róla, ha biráló ur akkor, midőn a rég elmúlt időre gondol, a jelen idő formáját használja.« A gáncsolt szerkezet, a mint a megbírált szerző ur most maga is idézi a következő : »Daczára annak . . . hogy az 1606. évi bécsi béke által a protestánsok különválása elismertetett : az a kérdés még is nyílt kérdés maradt, hogy a tridenti házasságkötési forma a maga sanctiójával a protestáns felet mennyiben kötelezi. Szerző szerint a történelmi dolgok elbeszélése során jelen időt nem is volna szabad használni. No hát tanulja meg, hogy történeti jelen idő is létezik. Ha különben a jelen idő formájába való kapaszkodás csak ürügy, ugy példát akarok neki adni az irodalomban köteles őszinteségről.