Magyar igazságügy, 1884 (11. évfolyam, 21. kötet 1-6. szám - 22. kötet 1-6. szám)

1884/21 / 1. szám - A közjegyzői törvényjavaslathoz

SZEMLE 69 szem előtt tartó intézkedését melegen üdvözli. Helyes intézkedésnek tartja azt, hogy a kir. közjegyzők a nagykorúakat érdeklő hagyatéki ügyek tárgyalására kizárólag hivatva s ekkép az eddigi facultativ rendszer kellemetlenségeitől megszabadítva s ugyszólva a bíróságok gyámkodása alól felmentve lesznek. Minthogy azonban az új törvényjavaslat szerint a vidéken, a közjegyző munkálkodása főkép a hagyatéki ügyekre leend terelve, ugy vélekedik, hogy a közjegyző működése hagyatéki ügyekben csak akkor leend üdvös, gyors és a közkivánalmaknak megfelelő, ha az eddigi hagyatéki eljárás helyett egyszerűbb, az ügymenet gyorsítását jobban biztosító eljárás fog életbeléptettetni. Az örökösödési eljárásnak azon hármas gyakorlati czélja, hogy az örökösök egyezség esetében a birói átadási okmányhoz gyorsan hozzájussanak ; továbbá, hogy a kincstár javára az örökösödési illeték kellően biztosíttassák s haladék nélkül behajtathassék ; végre, hogy a hitel-telekjegyzőkönyvek eredeti czéljuknak megfelelhessenek, csak akkor érethetik el teljes biztossággal, ha a tervezett örökösödési eljárásban kellően kifejezést találnak a következő elvek : I. a hagyatéki ügyek tárgyalása, akár nagykorúak akár gyámság alattiak érdeke forog fenn, minden esetben kötelező ; II. A hagyatékok tárgyalása csak egy közegre bizandó ; III. Az eljárás minden irányban egyszerűsítendő. I-hez. A/ eddigi eljárás azon intézkedése, hogy a nagykorúakat érdeklő hagyatéki ügyekben az ürökösödési eljárás csak a felek kérelmére vagy távollevők és ismeretlen tartózkodásúak esetében tétetett folyamatba a bíróság előtt, sem a gyakorlati élet követelményeivel, sem pedig hazánk culturalis viszonyaival meg nemegyeztethető. Mert kétségtelen, hogy a nagyobb szellemi min éhséggel biró városok polgárainak kivételével ritka az eset a vidéken, midőn a nagykorú örökösök a reájuk háramló hagyatéki vagyonnak birói átadását s tulajdonjoguk telekkönyvi bekebelezését sürgetik. Teszik ezt'az örökösök főkép azért, mert az által az öröködési illeték befizetésétől a legtöbb esetben menekülnek, továbbá azért, mert jól tudják, hogy addig, mig az ingatlan vagyon az örökhagyó nevére van telekkönyvezve, birói végrehajtás ellenök sikeresen nem foganatosittathatik, mi nagy akadály a forgalom s ingatlan értékének, valamint a hitelnek emelésére. Ezen pedig csak a kötelező hagyatéki tárgyalás segíthet alaposan, melyet másrészről eléggé indokol az államkincstár érdeke is. A nagykorúakat érdeklő hagyatékok után ugyanis az örökösödési illeték a legtöbb esetben mindaddig, mig bármily sok birtokló családtag elhalálozása folytán ismét csak nagykorúak az örökösök, senki által be nem fizettetik az állampénztárba és igy egy és ugyanazon ingatlan vagyon 5—10-szeri változás által különböző nagykorú örökösök tettleges birtokába megy át, mig a hagyaték valamennyi után egyszerre letárgyaltatik, az illeték pedig csak ekkor és nem annyiszor, a mennyi birtokváltoztatás eszközöltetik, hanem az állam rovására rendszerint csak egyszer hajtatik be. A kötelező hagyatéki tárgyalás ellen felhozható indokok között az első és legfontosabb az önjogú polgárok szabadságának korlátozása. E tétel hazánk fenforgó culturalis viszonyai között csak elméleti, de épen semmi gyakorlati haszonnal nem bir, mert a honpolgárok legnagyobb része ezen szabályt egyszerűen félreteszi s az önjogú szabad elhatározást arra használja fel, hogy a hagyatékot a maga, a kincstár s a hitelezők kárára le nem tárgyaltatja s vagyoni viszonyait egyáltalában nem rendezi.