Magyar igazságügy, 1883 (10. évfolyam, 19. kötet 1-6. szám - 20. kötet 1-6. szám)

1883/20 / 1. szám - A jászkunok személyes és birtokviszonyainak történelmi és jogi fejtegetése

I APSZEMI E 85 czim alatt Willert járásbiró szól hozzá a Mittelstadt által felvetett érdekes kérdéshez, mely a német irodalomban nagy vitát idézett elő. Mittelstadt, mint ezt fentebb ismertetett értekezéséből is megismerheti az olvasó, a mai büntető és büntetést végrehajtó rendszer állítólagos hatálytalanságát onnan származtatja, hogy a jogpolitika szem elöl tévesztette azon szempontot, hogy a büntetésnek bajnak kell lennie, és mindenféle melléktekinteteknek, javitó, fiscalis stb. czéloknak, engedett befolyást. Szerző Mittelstadt felfogását elvnélkülinek tartja s következtetéseit a civilisatio nevében visszautasítja. Többen fel is szólaltak ellene az irodalomban, de csak Kr'ápelin (Die Abschaffung des Strafmasses 1880.) bírálta elvi szempontból. Az erkölcs fogalmából indul ki, melyben ö nem lát mást, mint a társadalmi együttélés lehetőségének feltételeit s a bűntettet kÖzveszélyességü cselekménynek definiálja. A büntetés czélja tehát a társadalmi védelem. E védelem legészszerübb, legczélszerübb módja a javítás; ha az nem érhető el, a közveszélyes egyén munkaerejének kihasználása lép előtérbe. De a védelemre csak addig van szükség, mig a tettes veszélyes; s miután ezt a priori meghatározni nem lehet, nem az itélö, hanem a végrehajtó közeg van híva tv a a büntetés tartamát megállapítani. Jelen czikk feladata, a főbb ellenvetéseket vizsgálni. Sontag, ugyanazon folyóiratban (I. k.) a relatív theoriák föhibáit abban találta J. hogy nem tudják kimutatni a bűntett és a büntetés közötti összefüggést, 2. hogy a javitó elmélet megoldhatatlan ellentétet foglal magában, mert a javulás nem „baj" s ennélfogva hiányzik benne a büntetés egy lényeges és szükséges eriteriuma. Szerző azt tartja, hogy az első kifogásnak épen ellenkezője igaz, mert a védelmi theoriában az összefüggés nagyon világos. A bűntett oly definitiója, hogy az: a mit az állam büntetéssel fenyeget, — egészen formális, mert nem jelöli meg a bűntett természetét; holott a védelmi elmélet megadja a döntő eriteriumot: a közveszélyességet, vagyis az ismétlés valószínűségét. A dolus és culpa tana a közveszélyesség fonalán megszűnik mystikus lenni; a dolus nagyobb, a culpa kisebb közveszélyességgel járó akaratirány. Nem a tett, hanem az akarat a fődolog, s igy a védelmi elméletből a kísérlet is construálható. Azon ellenvetésre, hogy a veszély megszűnte esetén a büntetés absurdum volna, szerző azt feleli, hogy ily körülmények között a büntetés elejtését nem is tekintheti bajnak ; csakhogy a javulás (mely nem tévesztendő Össze a gyakran csalékony „megtÖrés"-sel) csak a fogságban és utóbb a szabad életben való gondos megfigyelés utján lesz megállapítható. — A második ellenvetés, melyet Mittelstadt is magáévá tett, az, hogy a büntetés „baj" legyen. Szerző ismétli, hogy a védelmi elmélet a javítást is védelmi eszköznek tekinti. Ez csak a tettessel való czélszerű elbánás utján érhető el. E szempontból egészen közömbös, váljon az illető egyén ezen elbánást bajnak tekinti-e vagy nem, csak czélra vezessen. Egyébkép a „baj" fogalma fölötte változó, igy pl. nagy társadalmi nyomor idején erösebben kellene büntetni, mert akkor a gondatlan rabélet szemben a nyomorult szabadsággal nem oly nagy „baj". Egyébkép a „bajt" szerző nem tekinti a büntetés alkatelemének,