Magyar igazságügy, 1880 (7. évfolyam, 13. kötet 1-6. szám - 14. kötet 1-6. szám)

1880/13 / 1. szám - A köteles rész. (A m. tud. akadémia által jutalmazott pályamű). Bevezetés

55 többet jelentett, mintsem ma. Ehhez a mai időkből alig is lehet hozzávetni. Rómában az uralkodót nevezni örökösül közönséges dolog volt. Ki az uralkodó haragját tudta, s azt legalább maradékáról akarta elhárítani: végrendeletében igyekvék hizelgésekkel kiengesztelni. Ki az uralkodó előtt kegyvesztett volt, annak végrendeletén tanúskodni ki merészelt volna? Nec defuere — ir Tacitus — qui monerent magna ex parte heredem Caesarem nuncupare, atque ita nepotibus de reliquo consulere. (Ann. XVI. 11.) A kegyvesztett L. Vetusnak adták t. i. e tanácsot. — Inter damnatos magis quam inter reos Anteius Ostoriusque habebantur, adeo ut testamentum Antei nemo obsignaret, nisi Tigellinus auctor extitisset, monito primo Anteio, ne supremas tabulas moraretur. (Ann. XVI. 14.) A szerencsétlennek végrendeletén senki sem mert tanúskodni, mielőtt Tigellinus, a császár legmeghittebbje hozzá nem járult. A végrendelethez füzödö ezen sajátságos nyomatéknak megfelelöleg, a római nép életében alig van dolog, a mi a kísértés, bűnre csábítás, erőszak, cselszövés annyi gonoszságának volna kitéve, mint épen a végakarat. Ehhez is a mai viszonyokból alig lehet hozzávetni. Captandorum testamentorum artem professi: a kiknek kenyerök volt az efféle hálózás. Ezt Sen ec a-ból idéztük (De Benef. VI. 38. 3.), kinek azonban jómagának is szemére vettetett; Qua sapientia, quibus philosophorum praeceptis intra quadriennium regiae amicitiae ter milliens sestertertium paravisset ? R o m a e testamenta et orbos velut indagine ejus capi. (Tac, Ann. XIII. 42.) Ö t- i. akkoriban az uralkodónak mindenese volt, s ezek szerint rendszeres vadászatot űzött s űzetett volna a végrendelkezökre. Mindezek ugyan későbbi történetek annál az időnél, a mikor a köteles rész megszülemlett, de feltárják a római népnek saját különös hajlamát a végakarat körüli olyan bűnökre, a melyek mai nap ily arányokban ösmeretlenek. Atalán nevezetes, hogy az o r b u s-ok t. i. a gyermektelen emberek, mily sajátságosan általános becsületben részesültek. Az ilyen embernek végrendeletéből boldog-boldogtalan várt valamit, a mi tanújele azon féktelenségnek, a melylyel a végrendelkezési jog használtatott. Ugy látszik, a rokonságra tekintet teljesen kiveszett, csupán a gyermekben félték korlátát e szabadságnak. Ezt is azonban alkalmasint nem a jóakarat, hanem azon körülmény szülte, mivel ekkor már megvolt a köteles rész. Silvanum — már Nero alatt — magna vis accusatorum circumsteterat, poscebatque tempus evocandorum testium: reus illico defendi postulabat. Valuitque pecuniosa orbitate et senecta, quam ultra vitám eorum produxit, quorum ambitu evaserat (Tac. Ann. XIII. 52.) A közvád alól szerencsés védőkre talált más szóval azokban, kik vég-