Magánjogi kodifikációnk, 1902 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 12. szám - Hitbér. Tervezet 170-174. §§ [1. r.]

I. évfolyam. Budapest 1902. márczius 19. 12. szám. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL BUDAPEST, VI, Király-utcza 98/a. A POLGÁRI TÖRVÉNYKÖNYV TERVEZETÉNEK KRITIKAI FELDOLGOZÁSA MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN Előfizetési ár: Egész évre 12 kor. Félévre 6 „ Tartalom: Hitbér. Irta: Bárra Károly, zilahi kir. törvényszéki biró. — Örökbefogadás. Irta: dr. E. Nagy Olivér, pozsonyi ügyvéd. — Causa traditionis. Irta: dr. Ágoston Péter, nagyváradi jogakadémiai tanár. — Gyümölcs és annak szerzése a Tervezetben. Irta: dr. Komjáthy Gyula, nagybányai kir. albiró. Hitbér. (Tervezet 170—174. §§ ) „.... Én e hazában minden kifejlődést, a mely nem magyar, lelkem mélyéből gyűlölök. " Széchenyi. Azoknak a büszke szavaknak az ideiktatásával kezdem, melyek a házassági vagyonjog tervezőjének az ajkán hangzottak el. a Tervezetet előkészítő állandó bizottság tanácskozásai közben: »Ami a házassági vagyonjogot illeti, büszkén elmondhatjuk, hogy e téren nemzeti Geniusunkból fakadt és az által kifejlesztett oly jogi alapelvekre találhatunk, melyek Európának minden törvényhozásától kharakteristikus különbségeket tüntetnek fel. Ezek az alapok nemzeti életünkkel annyira összeforrtak, hogy sem másképen elképzelni, sem megváltoztatni őket nem tudjuk«. 1) Házassági vagyonjogunk kodifikatiójának az irányára nézve rokonszenves, alapvető szavak ezek, melyeket pillanatra sem volna szabad szem elől tévesztenünk, nem csak azért, mert jogéletünknek különösen ezen tere az, mely legkevésbbé tür újításokat, hanem azért is, mert — meggyőződésem szerint — az állami élet alapjait legközelebbről érintő ezen jogviszonyok szabályainak a megállapítása körül, nemzeti Géniusunk hü napszámosa csak az lehet, ki történeti jogunk meggyökeresedett elveibe szeretettel tud elmélyedni. A szintén és ugyanott hangsúlyozott „jogfolytonosság" elvével azonban2) — alázatos nézetem szerint — nagyon óvatosan kell bánnunk. Nem szabad szemet hunynunk azon történeti tény előtt, hogy jogéletünk szabad fejlődése a lezajlott századokban sürjen akadályoztatott és a szabad fejlődés ujabb alkalmával megindult lázas törekvések közepett, jogintézményeink egynémelyikének a lényege a köztudatban sajnálatosan elhomályosult, sőt itt-ott perverssé vált. Végzetes hiba volna, a »jogfolytonosság« nevében, a téves irányt vett tovafejlődés fonák eredményében fogni fel régibb intézményeink bármelyikét. Ellenkezőleg, habozás nélkül vissza kell mennünk forrásuk tiszta vizéig és onnan, eredeti mivoltukban kimerítenünk azokat, elfordulva — ha kell — a jogfolytonosság mostani medrében található zavarostól, gyöngéden ápolva ekként egyfelől nemzeti hagyományainknak reánk nézve különös sulylyal biró követelményeit, feltétlenül hódolva azonban másfelöl az „opinio necessitatis" elvének. Fáradságos, de egyedül eredményes munkásság ez. Felettébb messzire vezetne s szorosabb feladatom körén jóval túlterjedne annak a vizsgálatába bocsátkozni, hogy a kiemelt szempontok harmóniája feltalálható-e házassági vagyonjogunk tervezetének minden izében? Áttérek azért feladatom tulajdonképeni tárgyára, házassági vagyonjogunk ma is élő, több mint hétszázados intézményére: a hitbérre és a Tervezetet csupán e részében teszem a kiemeli szempontokból behatóbb vizsgálat tárgyává. Hogy ezt eredményesen tehessem: 1) Tervezetet elők. áll. bizottságnak a Jogt. Közl. szerk. által kiadott jkvei II. füzet 74. lapján, Zsögöd. 2) Ugyanott 72. lap u. a. I. vázlatos áttekintését kell nyújtanom ezen intézmény fejlődésének. II. Törekednem kell kimutatni, annak ma is respektálandó fogalmi lényegét. III. Foglalkoznom kell röviden mai létjogosultságának a kérdésével, szemben régibb jogrendszerünkkel s reá kell mutatnom joggyakorlatunkban ismeretes korlátjaira. S mindezek eredményéhez képest: IV. a Tervezet kritikai méltatása után — e lapok irányához alkalmazkodva — előterjeszteni javaslataimat. I. A hitbér (dos, dotalitium) évszázadokon át legvirágzóbb jogintézményünk egyike. Dr. Hajnik J. m. jogtörténeti munkájában3) arra a következtetésre jut ugyan, hogy az a magyarság ősi intézményei közzé nem tartozik és csak később szivárgott át nyugatról hozzánk, talán a kánonjogi kázasság mindinkábbi elterjedésével és mintegy helyettesitésekép a nőért hajdanta fizetett vételárnak s ezt az özvegyi jogra vonatkozó, már előbb is feltalálható törv. intézkedésből, meg abból gyanítja, hogy »a tizenharmadik századot megelőző törvényeink és okmányaink, egyaránt hallgatnak róla. « Az való, hogy Szt. István királyunk dekrétumaiban4) még csak az özvegyjogról találunk rendelkezést s hogy a hitbérre csak jóval később, II. Endre királyunknál5) akadunk. A tiszteletreméltó tudós véleménye azonban még ezekkel épen nincs bizonyítva és az irodalomban sem találkozott megnyugvással. 6) A kiemelt körülmények tényleg nem csak ki nem zárják, de hasonlóan jogosulttá teszik azt a véleményt is, hogy a hitves özvegysége idejéről való gondoskodást — mely a házasság időközben való megszűnésének az esetével nem azonos — már őseink sem találták elégségesnek a hitves sorsának a biztosítására s hogy a kiegészítésére szolgált a hitbér, melyet azonban természeténél fogva az özvegységet ért nőtől sem vontak meg, sőt azoknak is világosan kiadni rendelték. 7) Erre vall nemzetünk általánosan elismert éles jogérzéke és az a kiváló lovagiassága, melvlyel a női nem iránt mindenkor viseltetett. Bármiként lett légyen is, tény annyi, hogy a hitbér, mint jogintézmény egyetlen európai kódexben sem ismeretes, mig a mi jogunkban annak kiváló szerepe volt és ezt II. Endre királyunktól kezdve nyomon követhető törvényeink páratlanul nagy száma6) igazolja, a miből kétségtelen bizonyossággal folyik annyi, hogy a hitbér legsajátabb jogintézményünkké vált, még ha ősi intézményeink közzé nem tartozott volna is, a mely jogunkban nyerte »sui generis« jogintézménynyé való kifejlődését. A mi a hitbér ismert két alakjának a kifejlődési folyamatát illeti, törvényeinkben erre nézve nem találunk támpontot, azonban a dolog természete támogatja Dr. Kováts Gyulának azt a nézetét, hogy a fejlődés folyamatában az irott (szerződési) 3) Id. munk. 297. l. 4) Szt. István II. K. 24. F. 23. 5) 1222. 12. czikkely. 6) L. Jancsó „m. m. jog. " 651. 1. 7) II. Endre 1222. 12. cz., Zsigmond 1435. 18., Mátyás 1486. 26. 8. §., 27. 4. §. II. Ulászló 1492. 63. 4. §., 64. cz. 8) A már idézetteken kivül: 1500. 16., a H. K., továbbá 1618. 61., 1622. 67 1647. 105., 126., 1655. 25., 1687 11., 1723. 31., 49., 1729. 27. 28., 1840. 16, 22., 1848. 15. Ideigl. törvk. szab. IV. 20. §. 1875. 37., 1881. 17 t. -czikk. MAGÁNJOGI KODIFIKÁCZIÓNK