Közgazdaság és pénzügy, 1931 (7. évfolyam, 1-10. szám)

1931 / 2. szám - A karteljavaslat az országgyűlés előtt

46 helyeselhető. Nem lehet egyetérteni Kelemen Sándornak avval az érvelésével, hogy a közérdek és a magánérdek úgy viszonylanak egymáshoz, mint az eredmény az okhoz, hogy a magánfél gazdasági megsemmisítésének — tehát magánérdek sérelemnek — szükségképeni következménye az árfelhajtás: tehát közérdeksérelem. Nem lehet azt sem elfogadni, hogy ebből logikusan meg kell adni a magánfélnek is az aktorátust a kartelbíróság előtt. A mai jogrendben még mindenkinek szabad versenytársát elvileg tönkretenni, — a qui suo jnre utitur neminem laedit — az individualismusnak ez az alapvető tétele ma még fennáll a mindinkább gyarapodó ellenkező kivételek dacára. Nem lehet az állam vagy a társadalom bajának feltüntetni, ha nem A., hanem az őt tönkrekonkurráló B. lesz fűszeres a Kishid uccában. És az sem biztos, hogy az árak felhajtása is mindenképen közérdekellenes. Bizonyára nem az egy fejlődő gazdaságban, ahol egyformán növekszik a vállalkozói nyereség, a munkabér, a földjáradék. Hogy a törvényhozó szeme előtt nem a kartelmagánjog kiépítése, hanem bizonyos gazdaságpolitikai célkitűzések lebegtek, azt végül két törvényhely mutatja. Mindenekelőtt a 2. §-nak az az intézkedése, amely a kartelmegállapodások bemutatásának kötelezettségét csak olyan kartel tekintetében tartja fenn, amelynek tagja legalább egy kereskedelmi társaság, vagy pedig egy olyan kereskedelmi vagy ipari vállalat, amely húsznál több alkalmazottat foglalkoztat. Világos, hogy ennek folytán fokozott ellenőrzés alá csakis a nagyipar vagy esetleg a kereskedelem esik, de semmiképen sem az esetleg kartelbe tömörült mezőgazdaság. Másrészt a 6. utolsó bekezdése, amely kiterjeszti a törvény hatályát olyan vállalatra is, amely mással való megállapodás vagy együttműködés nélkül a piac felett uralkodó helyzetének kihasználásával egyedül is oly tevékenységet folytat, amely a közgazdaság vagy a közjó érdekét veszélyezteti. — Itt a tényleges monopóliumokról, illetőleg azok árpolitikájáról van szó. Viszont azonban, ha így áll a helyzet, minek akkor a javaslatot magánjogi mázzal bevonni? Van-e szükség egyáltalában ilyen körülmények között kartelbíróságra? Előreláthatólag az esetek túlnyomó részében a bírói döntés nem lesz egyéb, mint a meghallgatott szakértők — többnyire a kartelbizottság, vagyis a kormány — véleményének egyszerű ismétlése, mert annak megállapításánál, hogy valamilyen ár (a kartelkérdés mindig árkérdés) a közjót vagy közgazdaság érdekét sérti-e, a bíróság mindig szakértőkre lesz utalva. De ettől eltekintve a közgazdasági miniszternek annyival gyorsabban és biztosabban ható szankciót bocsájt a 6. §. rendelkezésére (vám- és adókedvezmények megvonása, stb.) hogy teljesen céltalan lesz a kartelbírósághoz fordulni, — hacsak a miniszter nem fogja „verschámter Keicher" módjára ha-