Kereskedelmi jog, 1938 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 10. szám - Grosschmid Béni

10. sz. KERESKEDELMI JOG 135 a jogbölcseleti problémák iránt, hiszen vájjon lehet-e jobban bebizonyítani az érzék tökéletességét, mint a tételes jogtudomány és a jogbölcselet pontos határvonalának felismerésével. Ez az eljárás óvta meg Grosschmid Bénit az olyan krízisektől, amelyeken a nagy Iheringnek is ismételten át kellett esnie és ezért szemlélhetjük életművét oly töretlen egységben. Nemcsak Grosschmid és más jogászok közt. hanem az ifjú és az idős Grosschmid között sincs ellentét, ami szinte még csodálatosabb mint az iménti állításunk. Amennyire nagyságát magyarázó jellegzetessége Grosschmidnak az, hogy a tételes jogtudomány művelője akart és tudott maradni, épen úgy közrejátszott a csalhatatlanság epithetonjának kiérdemlésében tiszta magyar szemlélete. „Csak a hazáját igazán szerető, annak eszményképeiben élő és álmait álmodó ember lehet a szó valódi és nemesebb értelmében jogász. Mert a jog egyszersmind az államok fennállásának s a nemzetek szerzett jogainak a törvénye s épen ezért a hazafiság nélküli idealizmus a jog terén olyan, mint a hajó, amely a nagy Óceánnak végtelen mélységeiben akarna horgonyt vetni." Hogy az a hazafiság, amelyet a jogásszal szemben nélkülözhetetlen követelményként állított fel, benne magában mily tökéletesen valósult meg, azt ma már nemcsak közxetlenül Grosschmid írásai bizonyítják, hanem a bizonyítékokat mesteri kezek nem egyszer gyűjtötték össze az őt méltató tanulmányokban. Rá kell azonban mutatnom, hogy Grosschmid nem volt az a mindenáron magyaroskodó jogtudós, akinek őt az öröklési jogi javaslat tárgyalásakor alulmaradó ellenfelei tartották és akinek néha ma is feltűnik, hanem ebben a kérdésben is megtalálta azt a határt, amelyet túllépni, már — legalább bizonyos körben — épen a nemzeti jogfejlődésre lehetett volna ártalmas. Grosschmid éles különbséget tett a nemzet szellemének ősforrásaiból táplálkozó jogterület és a között a jogterület között amelynek kialakulása a modern idők fejleményeinek megfelelően csak külföldi minták nyomán történhetett meg. Ebben a vonatkozásban nem elvileg van ellene a külföldön kialakult helyes szabályok követésének, hanem azt követeli meg, hogy az átvétel ne legyen szolgai formalitás és tegye lehetővé az idegen anyag asszimilálását. „Különbséget kereskedelmi jog, váltójog, csőd, bányajog, kisajátítás, erdőtörvény stb. specialitás és a magánjogi kódex közt ki nem tenne? Azokat tessék „utánskribálni" .. . Azok speciális, technikus dolgok, amelyek főrészben még csak meghonosítandók, és végre kisebb arányaiknál fogva a jogrendszer nagy vérkeringése által könnyebben aszimilálódnak, annak általános karakterébe talán beolvadnak". Sőt az ilyen átvétel elől a jövőre nézve sem zárkózik el. Különösen a magánjog és a kereskedelmi jog egységesítésének svájci példájáról szólva a következő megjegyzést teszi: „. . . tett már és kibírt már hazánk a haladás vonalán oly hatalmas lépéseket, hogy alig szenvedhet kételyt, hogy ha a nyugati államokban az egységesítés megérlelődik, a mi törvényhozásunk sem fog soká hátramaradni." Ez a bölcs állásfoglalás ugyanabból a forrásból, az önkorlátozás szelleméből táplálkozik, mint a tárgyalásnak a tételes jog területére koncentrálása és annak a hiteljog szempontjából felbecsülhetetlen értékű következménye volt. Grosschmid — bár megtehette volna, hiszen nagy szelleme a szűkebb értelemben vett magánjog területén is talált magának elég megmunkálni való anyagot — nem fordult el a túlnyomóan külföldi példák után induló hiteljogi törvényektől és nem tekintette azokat idegen testnek a magyar jog területén belül, hanem azokat is egyenrangú tételes jognak ismerte el, vizsgálódása körébe bevonta. Ennek az eljárásnak az eredménye pedig az volt, hogy nemcsak elvi állásfoglalással, hanem számtalan példával is megmutatta, mennyire nem szükséges még a fordítást sem idegen szellemben és idegen jogászok írásain keresztül érteni, mint ahogy ezt a kereskedelmi törvény első feldolgozóinak szemére veti. Megmutatta, hogy a szakjog szószerinti fordításban megjelenő szabálya a magyar jogrendszer egészének keretében mást, sokszor okosabbat jelent, mint, amit eredetiben jelentett. Ez pedig azt is jelentette, hogy ha a jogszabályalkotás el is mulasztotta, a már kész jogszabállyal szemben magának Grosschmidnek a munkája nyomán valósult meg az idegenből eredő jogszabályokkal szemben támasztott követelése: „Ne mint ásvány, mechanice, belső öszeforradás nélkül rakodjék össze a külföldi jog elemeiből a mi magán jogéletünk hiszekegye! Hanem miként az organikus lény, szívja termő gyökereibe a hazai élet talajának s a külföld vívmányainak termékenyítő anyagát; és belsőleg átalakítva, az elmének önálló vérkeringésével fejlessze ki." Ezek a napjainkban különös mértékben időszerű megnyilatkozások azok, amelyek Grosschmidet a tételes jogászt, az idő felé emelik. Most jelenik meg új kiadásban annak a Krückmannak a munkája, akitől az az egyidőben szállóigévé vált mondás származott: „Ein Federstrich des Gesetzgebers und Bibliotheken werden zur Makulatur." Nos hát lehet, hogy a törvényhozóban megérlelődik a szándék, hogy nagyon energikus