Kereskedelmi jog, 1937 (34. évfolyam, 1-11. szám)

1937 / 9. szám - A szolgálati találmány

138 KERESKEDELMI JOG 9. SZ. munkaadóját a találmány szabadalmaztatásától elüsse: tisztességtelen eljárása alapján volt munkaadójának kártérítéssel tartozik, s utóbbi e címen a körülményekhez képest esetleg a szabadalomnak az ő nevére való átírását is követelheti. Elvileg közömbös, hogy az alkalmazott találmányát munkaideje alatt, munkahelyén és a munkaadó vállalat munkaeszközeinek felhasználásával dolgozta-e ki, vagy sem. A feltaláló szolgálati feladatkörébe eső találmány akkor is munkaadója javára esik, ha a keresett megoldást vasárnap, vagy egy álmatlan éjszakán találta meg. Az alkalmazotti találmány minősítése szempontjából végül figyelembe jöhet az érdekeltek korábbi magatartása is. Nevezetesen, ha az alkalmazott szolgálati ideje alatt már talált fel hasonló tárgyú találmányokat és azokat munkaadója tudtával a saját részére szabadalmaztatta, a vállalat korábbi gyakorlatától egyoldalúlag nem térhet el. Ha viszont az alkalmazott hasonló tárgyú találmányait korábban a vállalat rendelkezésére bocsátotta, ezzel elismerte, hogy feltalálói tevékenységének gyümölcsei — a kérdéses tárgykörben — munkaadóját illetik. 2. A szolgálati találmányok jogi jellegzetességét fentebb abban jelöltük meg, hogy azok szabadalmára nem a feltalálónak, hanem a feltaláló munkaadójának van igénye. Szabadalmi törvényünk ugyan ezt a tételt nem mondja ki. Csupán arra jogosítja fel a munkaadót, hogy ha az alkalmazott a szolgálati találmányra szabadalmat igényel, annak megadása ellen felszólaljon s a felszólalás sikere esetében a találmányt — meghatározott határidőn belül — az alkalmazott bejelentésének időpontjától számítandó elsőbbséggel a maga részére szabadalmaztassa. Az észszerűség alapján mégis kétségtelennek kell mondanunk, hogy a munkaadó az alkalmazottai által feltalált szolgálati találmányokat szabadalmaztathatja a maga nevére — a feltaláló jogosulatlan bejelentésének bevárása nélkül is. Valóban ez a tétel sem az elméletben, sem a gyakorlatban nem volt soha vitás. Az iparügyi miniszter felkérésére a Szabadalmi Bíróság által néhány évvel ezelőtt kidolgozott szabadalmi törvénytervezet e tételt világosan ki is fejezi. Egyben a munkaadó igényének fokozottab védelmére — igen helyesen — kereseti jogot is biztosít a feltaláló-alkalmazottnak netalán megadott szabadalom megsemmisítése iránt. A tervezet szövegezési hibája viszont, hogy — jelenlegi szabadalmi törvényünk mintájára — csak „állami és magán"-alkalmazottakról szól, figyelmen kívül hagyva a nem-állami közalkalmazottakat. (A tervezet szóbanlévő szakasza Maijer Géza: „Az alkalmazotti találmány" című nagyértékű tanulmányában olvasható a Meszlény Emlékkönyv 197—204. lapján.) Vitatott, hogy a munkaadó igénye a szolgálati találmány szabadalmára eredeti vagy származékos jogszerzésen alapul-e. Más szóval, hogy az közvetlenül a munkaadó javára áll-e elő vagy pedig utóbbi csak a feltatláló jogutódaként léphet-e fel. A szabadalmi törvényünk alapjául szolgáló szerzői jogelv látszólag az utóbbi konstrukció mellett szól. Ám ezt az elméleti szempontot akkor sem tartanok döntőnek, ha az ellenkező álláspont valóban a szerzői jogelv áttörését jelentené. Hiszen az erdő fáin található csomók is egészséges jelenségek, — jóllehet a fa erezetének egyenesen futó vonalait megszakítják. A „származékos'' jogszerzés konstrukciója ugyanis azzal a gyakorlati következménnyel járna, hogy a feltaláló-alkalmazottnak egyes találmányát külön aktussal át kellene ruháznia munkaadójára. Ha pedig a feltaláló a szabadalom iránti igényt munkaadója háta mögött elidegenítené, a jogutóddal szemben a munkaadó tehetetlen lenne. Ezzel szemben a munkaadó „eredeti" jogszerzése mellett szól — a most érintett gyakorlati szempontokon felül — a gazdasági élet józan szemlélete is. Gazdaságilag ugyanis egészen önként értetődik, hogy a találmány szabadalmára kezdettől fogva csakis az a vállalat tarthat igényt, amely a találmányban „megtalált" megoldás után kutatott — alkalmazottjai útján, de nyilvánvalóan a saját részére. Hiszen a kutató tevékenység egyes iparvállalatoknál ugyanúgy a vállalat üzleti tevékenységéhez tartozik, mint a gyártás processzusa vagy az áruk eladása. Sőt az iparvállalatok közt folyó versenyben nem ritkán éppen a kutató intézetek vesznek részt a leglázasabban. Miképpen azonban a vállalat a gyártás müveletét és az eladást is alkalmazottak igénybevételével végzi, akként alkalmazottakra van szüksége a feltalálói tevékenység kifejtése végett is. Indokolt tehát, hogy az erre a célra alkalmazott vállalati tisztviselők feltalálói munkáinak eredménye ugyanúgy közvetlenül a munkaadó iparvállalat javára álljon be, amint a munkaadót illeti a gyári munkás által elkészített áru tulajdona és az ő személyében állnak be a kereskedelmi meghatalmazottak által kötött szerződések joghatásai is. Jogdogmatikai szempontból tehát az alkalmazottat szolgálati találmánya tekintetében a munkaadó vállalat képviselőjének tekintjük, miképpen azt már Kohler tanította és a „beszámítási" elméletet nyilván Kisch is tanítja; ezzel magyarázható, hogy a feltalálói