Kereskedelmi jog, 1936 (33. évfolyam, 1-11. szám)

1936 / 3. szám - Utóforgatmány a kereskedelmi utalványon

40 KERESKEDELMI JOG 3. sz. törekvés vezette, hogy a különböző értékmé­rők zűrzavarán keresztül is az anyagi igaz­ságot juttassák érvényre. Talán ezért hódított tért kezdetben az „értékállandóság" félreérté­sekre alkalmas, de tetszetős gondolata. Ma már azonban kétségtelen, hogy az egész ér­tékállandósági ideológia csak zavarólag hat és tévedésekre vezet. Igen örvendetes fordulat előjelének tartom ebből a szempontból a kir. Kúria egy leges­legújabb határozatát19, amely (egyelőre limi­tált témakörben) egy biztosítási dollárklau­zula kapcsán, nem a „változatlan pengőössze­get" és nem is a szerződéskori „régi dollár" ellenértékét, hanem csak a mai dollárárfolya­mot ítéli meg. Az indoklás gondolatmenete itt meglehetősen egybevág egy olasz jogász­körökben közismert 1934. évi elvi jelentőségű határzattal.20 Sőt magában Németországban is van egy egészen új keletű felsőbírósági ha­tározat, amelyet talán valamely fordulat elő jelének lehet tekinteni.21 Nagyon is időszerű tehát ezzel a kérdéssel behatóan foglalkozni és a magyar bírói gya­korlat további fejlődését ebben a kérdésben gondos revízió tárgyává tenni. Utóforgatmány a kereskedelmi utalványon írta: dr. Goldberger József, budapesti ügyvéd. Az uralkodó tudományos álláspont szerint a ke­reskedelmi utalványra az óvási határidő letelte után vezetett forgatmánnyal az utóforgatmányos a forgató jogait szerzi meg, tehát a forgatóval szemben érvényesíthető kifogások a forgatmányos­sal szemben is felhozhatók.1 Ez a nagytekintélyű álláspont a Váltótörvény 14. §-ára hivatkozik. Szerinte az utóforgatmány váltójogi szabályai az utalványra is állanak. Az uralkodó felfogással szemben engedtessék meg nekem, hogy ellenkező véleményemet meg­indokoljam: A K. T. 296. §-a önállóan és kimerítően szabá­lyozza a forgatás joghatását és az idézett szakasz ?). bekezdése szerint „az adós csak oly kifogások­kal élhet, melyek magán az okiraton, vagy a közte s az okirat birtokosa közt fennforgó viszo­nyon alapulnak". 19 C. VII. 2132/1935. (Keresk. J. 1936 febr. 2. sz. 20 A Corte d'Appello di Milano 1934 júl. 19-i hatá­rozatában, a Soc. Ital. deH'Aluminio (S. I. D. A.) peré­ben többek között kimondotta, hogy: „a régi dollár" fogalmilag megszűnvén és megszűnvén annak tőzsdei árjegyzése, nem lehet a felek szerződési akaratát erre vonatkoztatva meghatározni stb. (.. . venuta menő la quotizione di borsa del „vecchio dollaro", non si vio­lano la volontá delle parti ed i eriteri di determina­zione ecc.) 21 Reichsgericht II. 376/1935: „Wenn die Klagerin auf eine Fremdwáhrung ohne Goldklausel abschloB, so muB sie die eingetretenen Folgen dieses Tuns tra­gen" (!). 1 Kuncz: A Magyar Kereskedelmi és Váltójog Váz­lata. II. rész. 254. oldal, d) pont. A K. T. tehát nem tartalmaz a V. T. 14. §-ávaI egybeeső jogszabályt, ellenkezőleg, olyan normát ad, mellyel a kereskedelmi utalvány értékpapír­jellege töretlenül, megszorítás nélkül jut kifeje­zésre. A 296. §-ból tehát evidenter az uralkodó fel­fogással ellentétes álláspont következnék. Az uralkodó felfogás nem is a 296. §-ra támasz­kodik, hanem a 298. §-ra, amely a váltótörvény egyes intézményeit (fizetés végetti bemutatás, fize­tés, óvás, előzök értesítése, fizetési visszkereset, elévülés, megsemmisítés) a kereskedelmi utalvá­nyokra kiterjeszti, azaz a kereskedelmi utalványra vonatkozólag tovább utal a váltótörvény taxatíve felsorolt intézményei által összekapcsolt egyes jog­szabályokra. Ha valamely jogszabály egy másik jogszabályra utal, ezzel azt akarja elérni, hogy a megjelölt jogi norma kerüljön alkalmazásra. Azt kell tehát vizs­gálnunk, hogy a törvényhozó a 298. § alkotásakor mely jogszabályokat jelölte meg. A K. T. 1875 május 16-án szentesíttetvén, a tör­vényhozó csak olyan intézményekre és jogszabá­lyokra utalhatott, amelyek ekkor már léteztek. Nem utalhatott még nem létező intézményekre és jogszabályokra. Nem utalhatott a K. T. 298. §-a olyan jogintézményre, olyan jogszabályra, olyan megszorításra, amelyet akkori jogunk nem ismert; hiszen a törvényhozó előtt valamely konkrét sza­bálynak kellett akkor lennie, amikor erről, mint alkalmazandóról beszélt. Minthogy pedig a V. T. 1876 június 5-én szen­tesíttetett, minthogy továbbá 1876 március 2-a és május 8-a előtt — amikor Teleszky István javas­latára a V. T. 14. §-a hosszas vita után reform­ként megszületett — senki sem láthatta előre, hogy a V. T. 14. §-ában foglalt jogszabály valaha jogszabály lesz, világos, hogy a K. T. szentesítése­kor: 1875 május 16-án a törvényhozó nem akar­hatta, hogy a Váltótörvény 14. §-a a kereskedelmi utalványra is alkalmaztassék. A K. T. 298. §-a tehát nem utal a Válóttörvény 14. §-ára. A Váltótörvény 14. §-a semmikép sem támasztja alá az uralkodó — szerénv véleménvem szerint helytelen — tudománvos álláspontot Mas kérdés, hogy a K. T. alkotásakor volt-e akkori váltójogunkban a V. T. 14. §-ával analo° jogszabály, és ha ilyen lett volna, hatálvon kívül helyezte-e azt a K. T. 296. §-a? A régi Váltótörvény (1840. évi XV. t.-c.) 29. §-a szerint a forgatmány „foganatja pedig az, hogy a forgatmányos a forgatónak minden" jusaiba és váltókíváltságaiba lép, sőt ellene olv ' kifogással eliu nem lehet, mely a panaszlottnak egv harma­dik szemellyeli viszonyaiból eredő". A régi váltótörvénynek „a hátiratról és kezes­ségről" szóló 4. fejezete az utóforgatmányra vo­natkozólag különleges szabályt nem'tartalmaz, ha­bár a meghatalmazási forgatmány és engedmény joghatását szabályozza. Rá kell azonban mutatnom arra, hogy a régi bírói gyakorlatban olyan döntés is akadt,' amely különbséget tett a rendes és utóforgatmánv jog­hatása között és hogv az országbírói értekezlet egyik tagja (Széher Mihály) szerint az utóforgat­mánynak engedményi a joghatása.2 Bizonytalan tehát, hogy a K. T. alkotása előtt ! Az országbírói értekezlet. Pest, 1861. I. k. 146. old.

Next

/
Oldalképek
Tartalom