Kereskedelmi jog, 1935 (32. évfolyam, 1-11. szám)

1935 / 2. szám - A Kúria font- és dollárvalorizációs gyakorlata

2. sz. KERESKEDELMI JOG 21 dollárösszegnek felel meg és adós kötelezi magát, hogy tartozását a dollár középárfolyamán pengőben fogja megfizetni (P. V 4419/1933.). Ebből kétségtelenül következik a Kúria szerint, hogy a célzat a pengő szerződéskori értékének megrögzítése volt. Legmesszebb megy az a felfogás, amely minden külföldi pénznemkikötésben értékállandóság megőrzésének célzatát látja, mondván, hogy a megállapodás létesítése idejében „az értékállandóság és a fontban való teljesítés között fogalmi különbség" nem volt. (C. VII 1014/1933.). A lebonyolítás módja szempontjából felértékelési szándékra való utalást olvas ki a Kúria abból, hogy korábbi részletek pengőben kerültek kifizetésre (P. VII. 1014/1933., P. VII. 1440/1933.), hogy a fedezeti váltók pengőre szóltak (P. VII. 1014/1933.). III. Legfelső bíróságunk álláspontját úgyszólván egyhangúlag helyesli a szakirodalom (csupán König Endre áll azzal szemben, a Kereskedelmi Jog 1934. évf. 123. és köv. oldalain megjelent cikkében). Gyakorlati szempontból ma már nincs probléma; mit tud azonban a jogfejlődés a judikatura elvi eredményeiből felhasználni? A kártérítési gondolatot bizonyára nem. Ez a megoldás feltételezi az adósnak — rendszerint késedelmében metmyilvánuló — vétkességét. Azonban mindkét fél teljes jóhiszeműsége, szabatos magatartása esetében is felmerülhet az a kérdés, hogy a pénzérték romlása kit terheljen? Feltétlenül az adóst, még akkor is — s ez lesz a leglényegesebb eset — ,amikor a devalváció a szerződés kötése és a lejárat között állott be, amikor tehát a kártérítési konstrukció nem alkalmazható. Az értékállandóság elve tetszetősebb. Itt azonban beleütközünk az értéknek elméletileg, gyakorlatilag igen bizonytalan fogalmába. Az érték valamely dolog, szolgáltatás használhatóságnak megmért formája. A mérés mindig összehasonlítás, valamit megmérni csak máson: a mértékegységen lehet. Kétoldalú szerződéseknél kézenfekvő mértékegységül az ellenszolgáltatást venni. Ezt a módszert követték jogszabályaink akkor, amikor pld. a gazdasági lehetetlenülésnél a szolgáltatásnak és ellenszolgáltatásnak a felek által szem előtt tartott egyensúlyára voltak figyelemmel. Ez az egyensúly azonban nem létezhetik. A közgazdaság és a pszihológia alapvető tanításai szerint cserére — gazdasági értelemben minden kétoldalú szerződés az — csak akkor kerülhet sor, ha szubjektive mindegyik fél többre tartja azt, amit kap, annál, amit ad, mert hiszen különben semmi ok saját dolgának elidegenítésére. A cél tehát csupán a felek vélelmezett, ama szándékának érvényrejuttatása lehet, hogy azt az értéket kapják meg, amennyire a szóbanforgó szolgáltatást szerződéskötéskor objektíve becsülték. Pénztartozásról lévén szó, ez annyit jelentene, hogy a hitelezőnek a szerződéskori pénzértékét kell megkapni. Azaz ezt az értéket kell összemérni avval, amelyet az adós szolgáltatni kiván. De vájjon micsodán lehet egy pénzösszeget megmérni? Kétfélén: vagy más, külföldi pénznemen, vagy pedig — árun. A konkrét problémánál az első módszer eleve kizárt, hiszen éppen az értékmérő elromlása okoz nehézségeket. Ha viszont az áruszínvonalat alkalmazzuk mérőeszközül, akkor arra az eredményre fogunk jutni, hogy azonos „pénzérték" nem egyenlő azonos vásárlóerővel. Az a hitelező, aki felértékelten kapja vissza ma követelését, pénzéért jóval többet vásárolhat, mint néhány éve: ügyletkötéskor. S ez mindig így lesz, amíg csak konjunktúra lesz a világon, amíg kínálat és kereslet, pénz és áruértékhlullámzás a gazdasági élet normális menete lesz. Identitásról, értékállandóságról objektíve, szubjektive egyformán nem lehet szó. Az következik vájjon ebből, hogy a fent ismertetett gyakorlat téves? Egyáltalában nem. A Kúria helyes eredményhez jutott. Helyes nyomon indult el, akkor is, amikor a felek szándékát vette szemügyre. Csakhogy a felek szeme előtt ügyltkötéskor, nem az „értékállandóság" elvont fogalma lebegett. Magyarország tőkeszegény ország, hitelhez jutni nehéz, következésképpen a gazdaságilag erősebb hitelnyújtó fél olyan feltételek mellett hitelezhet és hitelez is, amelyek egyoldalulag csak az ő helyzetét erősítik és minden kockázatot a hitelkeresőre hárítanak, így idegen pénznem kikötése is egyesegyedül in favorem creditoris történt. A hitelező egyfelől biztosítani kívánta magának azt, hogy legalább is azt a vásárlóerőt kapja vissza, amit kölcsönadott, másrészt igenis magának akarta megszerezni azt konjunkturális értéktöbbletet, amelyet az áruszínvonal esetleges hanyatlása jelent. A hiteltkérő pedig tudta és — gazdasági kényszerűségből — akarta is ezt az eredményt. A Kúria gyakorlatának ki nem mondott alapgondolata a hitel és a hitelező jogi oltalma, kétszeresen üdvözlendő a gondolatnak érvényrejutása ennek a gazdasági helyzetünkben annyira indokolt oltalomnak számos, más irányú elhanyagolása után. DREHER BAKSÖR