Kereskedelmi jog, 1935 (32. évfolyam, 1-11. szám)

1935 / 2. szám - A Kúria font- és dollárvalorizációs gyakorlata

18 KERESKEDELMI JOG '_!. sz. tette, melynek érvényessége kellékei ugyanazok, mint egyéb kartelszerződésé. Jelen sorok célja nem az, hogy itt is azt fejtsük ki, hogy gazdaságilag véve ezen márkacikk-reverzálisok nem tekinthetők kartelszerződésnek, s hogy óriási gazdasági hátrányokat rejt magában ez a felfogás. Ebben mindnyájan egyetértünk. Miként a Markensehutz und Wettbewerb 1934. évi 7—8. számában közzétett cikkemben* rámutattam, a törvény indokolása sem kívánta az ilyen megállapodásokat a karteltörvény hatálya alá vonni, hanem csupán a kartelek, trustök és hasonló gazdasági megállapodásokat. Szükséges tehát, hogy ne csak és ne elsősorban a bíróságokat, hanem a kereskedelmi kormányt győzzük meg arról, hogy a szolid kereskedelem alappilléreit dobja félre, ha ezt a kérdést valahogy rendeleti úton minél előbb nem tisztázza. Miként fentebb említettük, az ilyen rendeleti intézkedésnek az is lehet a tartalma, hogy a kormány rendeleti úton állapítsa meg azt, hogy a gyárosok jelentsék be azon szándékukat, ha valamely cikküket márkacikké kívánják minősíttetni s illetőleg, hogy meglevő márkacikkeiket védelem alá kívánják helyezni. A kormány márkacikklajstromok felállítását rendeli el, amely lajstromba a márkacikkek bevezettetnének s amelyeket mindenki megtekinthetne. Ezen lajstromba való bevezetésért a márkacikkgyáros bizonyos illetéket fizetni, amely azonban az előírt kartelilletéknél kisebb volna (vannak márkacikkek, melyek a magas kartelilletéket nem bírják el). A lajstromba bevezetett márkacikkek azután a törvényes oltalmat élvezik; e nélkül pedig az ilyen márkacikkrendszer hatálytalan volna. Ez azonban csupán az éremnek egyik oldala; mert abból, hogy a márkacikkreverzálisrendszer mint kartel, nem bir a törvényes előfeltételekkel, mert nem jelentetett be, még nem következik, hogy a márkacikkekkel elkövetett árrontás ne volna tiszteségtelen versenynek minősíthető. Az árromboló nem azért követ el tisztességtelen versenyt, mert aláírt egy reverzálist; mert hiszen akkor is elköveti, ha nem írt alá reverzálist. Hanem azért követi el, mivel annak tudatában, hogy versenytársai az árakat betartják, azoknak, vagyis a szerződéshez hű versenytársaknak okoz kárt azáltal, hogy ő akár az általa is szerződésileg vállalt, akár pedig a köztudomás szerint előírt árakat nem tartja be. A tisztességtelen verseny szempontja tehát külön választandó a kart el jogi kérdéstől. S a Kúriának mai számunkban közölt ítélete is nyitvahagy egy olyan ajtót, amelyen * S:nd die Reversevertráge über Markenartiikel als Kartelle zu betrachten? át ez a felfogás behatolhat. Az ítélet vonatkozó részének utolsó mondata azzal fejeződik be, hogy alperesek a rádiókészülékekhez „olcsóbban is jutottak". Tehát az is lehetséges, hogy a Kúria a tiszteségtelen verseny fennforgását azért nem állapította meg, mivel az eladó alperesek olcsóbban jutottak ahhoz a készülékhez, amelyet versenytársainál olcsóbban adtak; vagyis hogy megfelelő kereskedői haszonnal adták tovább az árut. Meggyőződésünk, hogy a Kúria ezentúl is vizsgálni fogja a versenyjogi momentumokat és amennyiben tisztességtelen versenymomentumokat lát fennforogni, függetlenül a kartelkérdéstől, a tisztességtelen verseny fennforgását meg fogja állapítani. Kétségtelen azonban, hogy az évek óta egyöntetű joggyakorlat erős léket kapott a kartelkérdés felvetésével; és sok vita fog még lefolyni, mig ez a kérdés újból nyugvópontra fog jutni. A Kúria font- és dollárvalorizációs gyakorlata Irta: Dr. Keszthelyi Nándor, ügyvéd. 1926-ban a pénzérték romlása befejeződése után a valorizációs problémákkal foglalkozó jogászok jóleső érzéssel gondolhatták, hogy a pénzértékromlás gazdasági betegsége ellen biztos hatású jogi orvosszert teremtettek. A valorizációs birói gyakorlat a felmerült kérdést a Vági József által (Jogállam, 1925, 213 o.) igen szellemesen praevalorizációsnak nevezett korszakában a gazdasági lehetetlenülés tanát alkalmazta, később kártérítési elvekkel operált, míg végül az identitás gondolatában találta meg a véglegesnek látszó jogi megoldást. Az identitás elve valorizációs praxisunkban azt jelentette, hogy az az adós, aki pénzzel tartozik, ugyanazt az értéket tartozik szolgáltatni, mint amelyet annak keletkezésekor a tartozás ért. A birói gyakorlat tehát azt követelte meg, hogy a szolgáltatásnak kötelemkeletkezéskori és lerováskori értéke azonos legyen, tekintet nélkül arra, hogy milyen címen — jogügyletből, vagy jogszabályból kifolyólag — tartozott-e az adós szolgáltatni; és tekintet nélkül arra, hogy az értékromlás a kötelem rendes, tehát a lejáratot megelőző létszakában, avagy pedig már lejárat után, az adós késedelme alatt állott-e be. Az 1928:XII. t. c. ennek a birói gyakorlatnak kútfői erejét befolyásolta ugyan, de nem érintette és nem érinthette annak elvi eredményeit. Az irodalomban a törvény életbelépése után felmerült ugyan a kérdés, vájjon jogunk szerint külföldi pénznemnél felértékelés elképzelhető-e (lásd ifj. Szigeti László: Polgári Jog 1932. évf. 176. és 355. o., Ballá