Kereskedelmi jog, 1935 (32. évfolyam, 1-11. szám)

1935 / 2. szám - A Kúria font- és dollárvalorizációs gyakorlata

2. sz. KERESKEDELMI JOG 19 Ignác: Polgári Jog 27. és 101. o., Fenyves Béla: Jogállam, 1932. évf. 186. o.), azonban úgyszólván egyhangú volt az az álláspont, hogy ilyen pénztartozások nem esnek ugyan áz 1928:XII. t. c. alá, de felértékelés az általános magánjogi elvek alapján ezeknél is helyt foghat. Azt lehetett hinni ezek alapján, hogy az angol font és az északamerikai dollár értékromlása a magyar gyakorlatban nem fog fejtörést okozni, hogy erre az új tényállásra egyszerűen reá lehet húzni a már meglévő, testhezálló jogi sablont. Ennek ellenére — jóllehet bíróságaink konklúziója teljesen egyöntetű, — döntéseik indokolásában mégis a legkülönfélébb, ha nem is ellentmondó, érvekkel és meggondolásokkal, sőt néha azoknak kereszteződéseivel is találkozunk. E helyütt kikapcsoljuk az aranydollárra és aranyfontra szóló tartozásokat. Ezeknél különben sem volt vitás, hogy csupán devalváció előtti, régi árfolyamon teljesíthetők. A m. kir. Kúria azonban konsequensen valorizál az egyszerűen fontra vagy dollárra szóló kötelmeknél is. Az alább ismertetendő határozatok szerint mind a három tanács, amely elé ez a kérdés kerül, t. i. a IV., V. és VII. tanácsok egybehangzóan helytadtak a font- és a dollártartozások felértékelése iránti kérelmeknek. Indokolásul vegyesen hivatkoznak a kártérítési gondolatára és a régi identitási gondolatnak új formájára, t. i. a felek szerződéskötéskori vélelmezett szándékára. Teljesen a kártérítés alapjára helyezkedett a C. VII. 5957/1933. számú ítélet (Jogi Hírlap 1934: 21. szám), amelynek alapjául szolgáló perben felperes dollárbetétet helyezett el egy takarékpénztárnál és azt 1932. március 15-ére felmondotta. A takarékpénztár időközben kényszerfelszámolás alá került, a betétet nem fizették ki. Felperes azon a címen, hogy a bukást az igazgatósági tagok vétkessége idézte elő, ezek ellen lépett fel. A Kúria felperes keresetének helytadott és az igazgatósági tagokat saját személyükben kötelezte a betét kifizetésére, még pedig a felmondási idő leteltekor volt dollárárfolyamnak megfelelő átszámítással, mondván, hogy: ,,. . . felperes . . . kára csak az esetben nyer teljes megtérítést, ha a megtérítésre kötelezett alperesek neki megfizetik dollárbetétének 1932. március 15. napján volt dollárárfolyam szerint számított pengőegyenértékét." Hasonlóan döntött ugyanez a tanács a PVII. 3789/1933. sz. (Kereskedelmi Jog 1934: 8. sz.) Ítéletében, ahol kimondotta, hogy: „.. . amennyiben a számolási értékként szereplő idegen pénznemben az esedékesség és a valóságos fizetés időpontja közt értékváltozás áll be, egyik fél sem használhatja fel a másik félnek kárával a javára jelentkező időközi változást, hanem oly mennyiségű folyamatos pénzösszeget (ar. P-t) kell fizetnie, vagy kielégítésül elfogadni, amely megfelel az illető idegen pénznemnek a fizetés szerződésszerű esedékessége idején fennállott belföldi árfolyamán számított egyenértékének." A VH-es tanács a kártérítési álláspontjának következményeit levonja minden, így perjogi vonatkozásban is. P. VII. 3102/1933. sz. ítéletében (Kereskedelmi Jog 1934: 3. szám) elutasítja a csatlakozási kérelemben szereplő valorizációs kérelmet, minthogy az „lényegében a teljesítési késedelemből eredő kártérítési igény érvényesítése következésképpen a kereseti kérelemnek új jogalapon való módosítása." (A valorizációs törvénynek azt a rendelkezését, hogy valorizációs kérelmet még a felülvizsgálati eljárás során is lehet előterjeszteni, a döntés igen helyesen, szorosan értelmezendő lex speciális-nak fogja fel és ezért külföldi pénztartozás iránti perben nem alkalmazza. A döntéseknek ez a csoportja tehát úgy oldja meg a problémát, hogy az adós terhére eredeti kötelezettsége mellé egy második kártérítési kötelmet konstruál. Természetesen ugyanerre az elvi alapra helyezkedik a Kúria, amikor már az alapkötelem is kártérítési vagy hasonló jellegű volt. Ahol az adós valamit helyreállítani, restituálni tartozik, ott csak akkor tett eleget kötelességének, ha hitelezőjének a tőle kapott teljes eredeti, nem pedig a leromlott értékét szolgáltatja vissza. Dollárban visszajáró vételárnál az előbbi állapot csak akkor áll helyre, ha felperes a kereset indítása napjától a fizetés napjáig előálló értékcsökkentést helyrepótló különbözetet is megfizeti, mondja ki a P VI. 2198/ 1933. sz. ítélet (Magánjogi Döntvénytár 1934: 111. szám.) A kártérítési elvnek logikus keresztülvitele azt eredményezné, hogy adós csupán vétkesség esetében köteleztessék felértékelésre. Kiesnék tehát a felértékelés köréből az az eset, amikor adóst késedelem nem terheli és a hitelezőt terhelné az az értékromlás, amely a lejárat előtt követkdzett be. Azonban birói gyakorlatunk nem kívánja ezt az eredményt elérni. Ugyancsak a VD-es tanács operál a felek szándékának kutatásával. így a P VII. 1014/1933. sz. Ítélet (Hiteljogi Döntvénytár 1934., 150. szám) szerint „a hitelező érdekében létesített értékállandóságbiztosítást célzó fontkikötés alapján nem kívánhatja az adós, hogy pengőtartozása csökkent fontértéknek megfelelő összegű pengőfizetéssel kiegyenlítettnek vétessék." Ugyanez a konklúziója a P. VII. 1440/1933. sz. ítéletnek, (Hiteljogi Döntvénytár 1934, 151. szám), amelynek alapjául szolgáló perben búza és dollár szerepeltek értékmérő gyanánt. A felek szándé-