Kereskedelmi jog, 1935 (32. évfolyam, 1-11. szám)

1935 / 7. szám - A váltójogi birói gyakorlatról

7. sz. KERESKEDELMI JOG 107 Az emélet mellett van tehát egy attól független gyakorlati váltójog és mást fog tenni, illetve mondani az elméleti váltójogász és mást a gyakorlati ember, aminek oka az elmélet és gyakorlat összekapcsolásának az a hiánya, amely sajnálatos módon éppen a jog területén általában feltűnő. Nincsen ez így pl. az orvostudományban, ahol az egyetemi tanár egyúttal gyakorlati ember, aki egyrészt nem fog a betegre tapasztalati tények ellenére elméletet erőszakolni, másrészt a gyakorlati működésben nem fog a tudomány ellenére eljárni. Minthogy pedig ő áll e tudomány fejlődésének legfelső fokán, aki egyúttal gyakorlati téren is a legszebb és maradandó eredményeket érte el, ezért úgy elméleti, mint gyakorlati tanításai mindenki által követésre találnak. Szembeötlő ennek ellentéte a jogban. Az említett elhanyagolás mellett bátor vagyok megkockáztatni azon állítást,, hogy a váltójog szabályai nem alkalmazásának sok esetben azok meg nem értése az oka; helyesebben nem így, hanem a közvélemény meg nem értése, továbbá annak egyrészt kihasználása egy bármily tiszteletreméltó álláspont, mint jónak vélt cél érdekében, másrészt a közvéleménynek tett engedmény annak kedvéért. Azért kellett a helyesebben kifejezést használni, mert szakbíróságainktól még sem igen lehet meg nem értést feltételezni, hanem csak azt, hogy nem igen vonják ki magukat a laikus elemek irányítása alól, értve alatta a nem kimondottan hiteljogászokat is. Már most az a kérdés és ezzel eljutattunk az említést érdemlő harmadik körülményhez, hogy ilyenformán a váltójog fejlődést jelentő átálakuláisával állunk-e szemben. A harmadik körülmény tehát a haladás iránya és az előbbi kérdésre csak nemmel tudok felelni, mert az ilyen fejlődésnek vége, annak u. n. eredménye nem egyéb, mint a váltótörvény üres rendelkezéseinek megmaradása, amelyek kedvéért kétséges, hogy van-e értelme egyáltalában ezt az intézményt fenntartani. A váltótörvény ugyanis egyébként nem lesz teljesen eltörölve, hanem csak a váltójog annyira hangsúlyozott lényege sikkad el, ami jogpolitikai kérdés és maga is egy bővebb tanulmány tárgyát képezhetné. Itt csak arra kell még rámutatni, hogy addig is, vagyis az ú. n. eredmény eléréséig a mai módszerek, az Ítéletekben állandóan megnyilvánuló letöredezés mellett a jogbizonytalanság állapota van, amelyben a peres feleket csak sajnálni lehet s közülük is a rövidebbet húzott fél, miért éppen a váltóbirtokos legyen. Ezt az ú. n. adósvédelmi irányzatnak köszönhetjük, amely abból az alapvető tévedésből indul ki, mintha a jognak általában valami védelme volna a feladata. A jognak feladata rendet teremteni, a bíróságnak pedig azt fenntartani. Más és messze menő kérdés és túlnőne ezeken a kereteken, hogy ez a rendnek nevezett jog miképpen alakul ki, a közvetlen megvalósulás stádiuma előtti állapotban törvényhozási intentionak nevezve, amelynek a meghozott törvény után csak mint az u. n. törvényhozó szándéka van létjogosultsága. Nincs helyük azonban a jogrend kialakulása tényezőinek a bírói gyakorlatban, értve alatta a váltójogi bírói gyakorlatot, mert más területen ezek a megjegyzések ilyen mereven nem állanak. Az adósvédelem kétségen kívül egy gondolat, egy figyelemreméltó szempont; csak jelszót nem szabad belőle csinálni és főként azzal legyünk tisztában, hogy itt nem valami magasabb erkölcsi igazságról van szó, hanem legfeljebb egy szükséges rosszról. Elvégre a követelés lejáratával szabályszerint összeesik annak teljes összegében való esedékessége és mi oka legyen annak, hogy a teljesítésre kötelezett fél lejáratkor ne vagy csökkent mértékben teljesítsen, ha nem csak bizonyos körülmények kényszerítő hatása alatt úgy, mint a válságjog gondolatában az a megfontolás, hogy a hitelező lényegileg vagy sokszor számszerűleg is kimutatható módon ne gazdagodjék. Ezt a jogpolitikát is mindnyájan ismerjük és csak helyeselni tudjuk s itt ennek a rövid bevezetésnek nem célja még csak a vezető gondolatoknak kifejtése sem. Itt csak azokról a jelenségtömegekről szeretnék említést tenni, amikor a rosszhiszeműen védekező adóst a szent meggyőződés hatja át, hogy ő az adós, tehát védelemre szorul és erre irányuló erkölcsi igénye indokolására más tényt felhozni nem is tud, mint magában véve azon körülményt, hogy most éppen ő a teljesítésre kötelezett fél; s arról egyáltalán hallgat, hogy miképpen áll a dolog az ügyleti ellenfél esetleg már bekövetkezett teljesítésével. Ebből az önző felfogásból származik pl. a vélt igény a per elhúzásához; ami nem tréfa, mert csak akkor volna az, ha nem volna az őszinte jóhiszeműnek mondható felfogás is időnként tapasztalható, amikor az adós majdnem szószerint azt mondja, hogy igaz ugyan, hogy ő tartozik, de tessék előbb egy szabályszerű hosszadalmas eljárást lefolytatni és csak azután őt marasztalni. Ez az a felfogás, mintha az adósnak valami joga volna magához az eljáráshoz. A perelhúzási igény a perrendtartás által elismerve nincsen, de megfelelően a végrehajtási törvény által sem. Mégis azonban, ha ezeknek a kitűnő törvényeknek alkalmazása olyan, hogy az adós a számítását megtalálja, akkor azok az adósok magna chartaját fogják képezni, amelyen előbb a hitelezőnek sok bosszúsággal és költséggel kell átrágni magát. A végén pedig kérdés, hogy az adós érdekében állott-e az elhúzott eljárás, amikor a pert amúgy is elveszti