Kereskedelmi jog, 1934 (31. évfolyam, 1-11. szám)
1934 / 1. szám - A kartelbizottság határozata a bojkott-kérdésben
10 KERESKEDELMI JOG 1. SZ. alkalmazottak özvegyei és árvái részére nyugdíjigény hiányában járó végkielégítéstől — (a m. kir. államvasutak nyugdíjintézetének a 97.891. K. M. III. 1906. számú rendelettel jóváhagyott alapszabályai 18. és 22. cikkei) — általánosságban nem ismerte és az erre vonatkozó szabályok nem foglaltattak az általános magánjog egyes külön jogterületeit szabályozó kereskedelmi és ipartörvényben sem. Ezek az utóbbi törvények (1875 : XXXVII. és 1884 : XVII. t.-c.) az időszaki lap kiadója és szerkesztőségének tagjai között fennforgó szolgálati viszonyra egyébként sem terjedtek ki; mert — habár az időszaki lap kiadója, aki kiadói ügyletekkel iparszerüleg foglalkozik, a K. T. 259. §. 5. pontja, továbbá a K. T. 3., 4. és 61. §-ai értelmében kereskedőnek tekintendő, a vele szolgálati viszonyban álló hírlapírót nem lehet a kereskedelmi és ipartörvény rendelkezései alá eső kereskedősegédnek tekinteni. Ugyanis a kereskedelmi segédszemélyzet körébe a kereskedővel, mint munkaadóval szolgálati viszonyban álló azok a személyek tartoznak, akik kereskedelmi természetű tevékenységüket állandóan neki szentelik. Ilyen kereskedelmi természetű tevékenység a kereskedelmi ügyletek megkötése és lebonyolítása; ellenben nem tartoznak a kereskedelmi segédszemélyzethez azok az alkalmazottak, akik a kereskedelmi ügyletek megkötésében és lebonyolításában nem vesznek részt; tehát egyrészt az árúk előállításával foglalkozó iparossegédek és gyári munkások, másrészt azok a személyek, kik valamely üzletben műszaki (technikai), művészeti, irodalmi, tudományos vagy hasonló munkát végeznek. Az 1914. évi XIV. t.-c. megalkotásakor fennállott ez a törvényes állapot azonban módosult a törvényes felhatalmazás alapján kibocsátott 1920. évi 1910. M. E. sz. rendelettel, amely 9—13. §-aiban a rendelet hatálya alá tartozó szolgálati alkalmazottakra nézve megteremtette és szabályozta a végkielégítés intézményét. " Aá 1910/1920. M. E. sz. rendelet a szolgálati alkalmazottaknak részben szűkebb, részben azonban szélesebb körét vonta szabályozása alá, mint a kereskedelmi és ipartörvényeknek a segédszemélyzetre vonatkozó rendelkezései; mert egyrészt kizárta szabályozása köréből az iparossegédeket, másrészt azonban nemcsak a kereskedősegédeknek, hanem azoknak a személyeknek a szolgálati viszonyait is szahálvozta, akik kereskedőnek (1875 : XXXVII. t.-c. 3. és 4. §-a) és iparosnak (1884 : XVII. t.-c.) vállalatában mint tisztviselők vannak alkalmazva. Ebből pedig következik, hogy a rendelet intézkedései nemcsak a szorosan vett kereskedelmi tevékenységet kifejtő segédszemélyzetre, hanem azokra a tisztviselőkre is kiterjednek, akik nem ugyan szorosan vett kereskedelmi, vagv ipari tevékenvséget, hanem a vállalat ipari, vagy kereskedelmi üzletkörével összefüggésben álló másnemű tevékenységet fejtenek ki. Ali ez annál is inkább, mert az ipari és kereskedelmi élet és technika nagvaránvú fejlődésével az ipari és kereskedelmi vállalatoknak céljaik elérésére és üzletmenetük lebonyolítására nemcsak szorosan vett kereskedelmi tevékenységet kifejtő kereskedősegédekre és magasabbrendű kereskedelmi alkalmazottakra és nemcsak az árúkat kézi, vagy géperővel előállító iparossegédekre és ipari munkásokra van szükségük, hanem ezeknek a céloknak elérésére magasabb szellemi tevékenységet kifejtő olyan szakértő tisztviselőkre is, akik nélkül — habár munkájuk nem szorosan vett kereskedelmi vagy ipari természetű — a vállalat magasabb műszaki, vagy szellemi teendői el nem végezhetők és akik ennélfogva a vállalat feladatával és üzemével összefüggő munkát végeznek. Ezért nem is lehet kétséges, hogy a vállalatnak műszaki képzettséggel bíró azok a tisztviselői, akik nem az egyes árúk előállításával, hanem általános tervezéssel, találmányok létesítésével foglalkoznak, vagy akik mint művészek, a gyártmányok iparművészi terveit készítik, az idézett rendelet 1. §-a alá esnek, noha sem a kereskedősegédek fogalma alá nem vonhatók, sem pedig szorosan kereskedelmi vagy ipari tevékenységet kifejtő tisztviselőknek nem tekinthetők. Ugyanezek a szempontok irányadók az időszaki lapok szerkesztőségének tagja és a kiadó vállalat között létrejött szolgálati viszonyban is. A sajtó fejlődésével és az időszaki lapok fenntartásának tőkeszükségletével szemben az élet akként alakult, hogy a hírlapok és más időszaki lapok kiadása rendszerint részvénytársaság, de mindenesetre tőkeerős kiadóvállalat kezében van, amely a fent kifejtettek szerint kereskedelmi vállalatnak tekintendő és amely a lapban megjelenő cikkeket nem a K. T. 515. §-ában meghatározott egyes külön kiadói ügyletek kötésével szerzi be, hanem szerkesztőséget létesít, amelynek tagjait szolgálatába vonván, a lap szellemi tartalmának előállítását szolgálati kötelességükké teszi. A lapkiadó vállalatnak üzleti köréhez nemcsak a lap kinyomása és kiadása, hanem szellemi tartalmának előállítása, vagyis a szerkesztés is tartozik. Ezért a kiadóvállalat szolgálatában álló szerkesztőségi tagok, mint a kiadó kereskedelmi vállalatának tisztviselői, ennek a vállalatnak üzemével szoros összefüggésben álló olyan szellemi tevékenységet fejtenek ki, amely nélkül maga a vállalat a mostani tőkeviszonyoknak megfelelő összetételében nem is volna folytatható. Minthogy pedig az 1914 : XIV. t.-c.-be iktatott sajtótörvény a végkielégítésre vonatkozólag ellentétes rendelkezéseket nem tartalmaz, sőt ez a kérdés is abba a jogterületbe, tartozik, amelynek szabályozását az idézett törvény 60. §-a az általános magánjogra bízta, ennélfogva ebben a vonatkozásban a később keletkezett 1920. évi 1910. M. E. számú rendeletnek szabályait kell alkalmazni az időszaki lapok kiadója és szerkesztőségének tagjai között fennálló jogviszonyban az utóbbiakat megillető végkielégítés kérdésében is annál inkább, mert a sajtótörvény javaslatához fűzött miniszteri indokolás szerint a törvény megalkotásával a törvényhozónak az volt a célja, „hogy a sajtó munkásainak jogos érdekei magánjogi viszonyaik tekintetéhen is messzemenő figyelemben részesüljenek: mert az a tiszteletet parancsoló nagy érték, amelyet a sajtó munkásainak tevékenysége úgy a közélet, mint az emberiség egyetemes fejlődésének előmozdítása terén felmutat, a törvényhozás kötelességévé teszi, hogv számukra oly jogi helyzet biztosíttassék, amelyben közérdekű munkásságukat akadálytalanul és vagyoni igényeinek megfelelő biztosítása mellett fejthetik ki." A törvényhozónak ezzel a szándékával szemben pedig visszás volna, ha a szerkesztőségnek a