Kereskedelmi jog, 1934 (31. évfolyam, 1-11. szám)

1934 / 10. szám - Érdekmúlás hatása a biztosítási szerződésekre. Folytatás

178 KERESKEDELMI JOG 10. SZ. biztosító kívánná a biztosított (szerződő fél) vagyoni viszonyaiban utóbb bekövetkezett lényeges leromlás okából a szerződést felbontani. Bírói gyakorlatunk — élén a kir. Kúriával — éppen úgy a jog legmagasabb elveiben, az érdekmúlásnak az ügyleti jóhiszeműség és tisztesség (Treu und Glauben) elvei értelmében a b. sz. céljára tekintettel szükséges figyelembevételében és értékelésében találta meg a felbontás jogalapját, mint akár csak a Reichsgericht a német jog szempontjából, amely tudvalevően époly kevéssé tartalmaz rendelkezést — csőd esetét kivéve — a biztosító vagyoni helyzete megromlásának a b- sz.-re gyakorolt hatásáról, mint hazai jogunk.21) Már az 1908. évi biztosítási szerződési törvény (rövidítve: N.) megalkotását megelőző időben hozott egyik elvi fontosságú határozatában22) dekretálta Ehrenberg nyomán23) azt az elvet, hogy a b. sz. természete hozza magával azt, hogy a biztosított felbonthatja azt, ha a biztosító vagyonilag bizonytalanná válik. A Reichsgericht szerint a jóhiszeműségnek és tisztességnek a b. sz.-ben fokozottabb mértékben érvényesülő elveibe ütköznék, ha a biztosítottat bennmaradásra kényszerítenők egy oly jogviszonyban, amelyet ő a biztosítóval ennek jelenlegi vagyoni helyzetében sohasem kötött volna meg- Ami az alább kifejtendők szempontjából igen nagy jelentőségű ezzel kapcsolatban, az az, hogy a Reichsgericht a biztosított által a perben érvényesített azt az érvelést, hogy a biztosító vagyona jelentékeny részének másra átruházásával a saját tényével tévén lehetetlenné a szerződés alapján őt terhelő szolgáltatás (veszélyviselés) teljesítését, ő (t. i. a biztosított) a kötelmi jognak azon általános szabályai alapján lenne jogosult visszalépni a szerződéstől, amelyek ezt a jogot arra az esetre adják meg, ha a kétoldalú szerződés alapján egyik felet terhelő szolgáltatás ennek saját hibájából válik lehetetlenné. (Mtj. 1147- §; BGB. 325. §,), — az alsóbíróságok álláspontjával szemben kifejezetten elvetette s nem ezen az alapon, hanem a rebus sic stantibus clausula, helyesebben: az ügylet alapjául szolgált feltételezés meghiúsulásának a címén ismerte el a felbontásra való jogot, annak ellenére, hogy az ügvleti feltételezés meghliusulása címén gyakorolható ily jogot általában nem ismer a magánjog, s a Reichsgericht 21) Kivételt csak a tengeri biztosítás tesz, amelyre vonatkozással a német keresk. törvény 898. §-a a biztosító fizetőképtelenségének esetére általában, — tehát függtlenül attól, hogy nyitottak-e csődöt ellene — feljogosítja a biztosítottat, hogy választása szerint vagy felbontsa a szerződést és visszakövetelje az egész díjat, vagy pedig egy más szerződést kössön a biztosító terhére. 22) Entscheidungen, 60. köt. 56. 1., 1905. jan. 28. 23) Versicherungsrecht I. köt. 383. 1. is általában kizártnak tekinti a rebus sic stantibus clausulára való hivatkozást. Mindezt azért szükséges hangsúlyozni, mert ha már itt-ott bírói gyakorlatunkban is meg volt a hajlandóság arra, hogy a b. sz.-nek mint kétoldalú szerződésnek ebbeli ,,jogi természetéből", vagy legalább ebből Is, vonjon le következtetést a biztosítottat a biztosító anyagi helyzetének megromlása okából megillethető felbontási jogot illetően, elméletünk — amenynyiben egyáltalán foglalkozott a kérdéssel — egyenesen a b. sz- kétoldalú (kölcsönös, synallagmatikus) jellegében véli felismerhetni a felbontási (elállási) jognak jogi alapját, épp úgy, mint ahogyan főként a német jogi irodalomban újabban kiváltképpen Bruck tanítása alapján mind általánosabbá kezd válni a felbontási jognak a b. sz. kölcsönös jellegére való visszavezetése. Az érdek szempontjának háttérbeszorításával, amely szempont pedig hazai bírói gyakorlatunkat is vezette a szóban levő kérdés megítélésében, fogalmi kategorizálás előtérbehelyezése: a b sz.-nek a kétoldalú (kölcsönös, synallagmatikus) szerződések fogalma alá való subsummálása az a vezérlő tekintet, amelyet az elmélet túlnyomó része ebben a kérdésben irányadónak tart. így Nagy Ferenc (id. m. I. 98. 1. 18. j.) kifejezetten a b. sz-nek, mint hosszabb időre szóló kétoldalú szerződésnek ebbeli természetével véli alátámaszthatónak a biztosított visszalépési jogát arra az esetre, ha a biztosító üzletét a hozzátartozó díjtartalékokkal együtt másra átruházná (1. fentebb is). És ugyancsak a b. sz- kétoldalú jellegét veszi kiindulási alapul, midőn azt a kérdést vizsgálja, hogy mily befolyást gyakorol a b. sz.-re a biztosító csődje (id. m. II. 436. 1. 1. j,). A Kt. külön szabályozásának hiányában minden további nélkül alkalmazhatóaknak véli a Cst.-nek a kétoldalú szerződések teljesítésére vonatkozó általános szabályait, közöttük tehát azt is (Cst. 20. §•), amely a tömeggondnok választására bízza a teljesítéshez való ragaszkodást, vagy az ügylettől való elállást arra az esetre, ha a csődnyitást megelőzően a felek egyike sem teljesítette a szerződést. Hasonlóképpen a b. sz. kétoldalú jellege vezeti Kuncz Ödönt is (Keresk- Jog Vázlata, III. köt. 204 és köv. 1.), midőn egyenesen a Mtj- 1130. §-ában (IV. bek.) a kétoldalú szerződésekre vonatkozóan megállapított rendelkezésnek felhívásával véli megindokolhatónak azt, hogy a biztosítási díjat hitelező, tehát előreteljesítésre kötelezett biztosító „megtagadhassa a veszélyviselést" a díj megfizetéséig abban az esetben, ha a díjhitelezés kedvezményében részesült biztosított vagyoni helyzete leromlott a szerződés megkötése után; továbbá, midőn szintén alkalmazhatónak véli minden további nélkül a Cst. idézett 20. §-át a biztosított csődjében, akkor, ha a biztosítót-