Kereskedelmi jog, 1934 (31. évfolyam, 1-11. szám)

1934 / 7. szám - Dr. Fülei-Szántó Endre: A váltótelepítési jog, különös tekintettel a genfi nemzetközi egyezményre

104 KERESKEDELMI JOG T. SZ. váltójogi részletkérdést választott terjedelmes monográfiája tárgyául, hanem éppen egy olyan kérdésben ad az eddig történtekről és az eddig elhangzottakról synoptikus képet és éppen olyan kérdésekben alkot véleményt a véleményekről, amely már eddig is egyike volt nálunk a legtöbb oldalról megvilágított váltójogi részletkérdéseknek. Fülei-Szántó Endre már abban a kereskedelmi iskolák számára készült tankönyvben, amelynek kereskedelmi és váltójogi részét készítette, tanúságot tett arról, hogy az előttefekvő anyag áttekintéséhez, összefogásához és rendszerezéséhez kiváló érzékkel rendelkezik és hogy megvannak benne azok a képességek, amelyek a jog tudományos műveléséhez szükségesek. Most megjelent művén is meglátszik, hogy nem a genfi egységes váltótörvény 10. cikke körül kerekedett vitától kapta az impulzust, hanem a telepített váltó kérdésének régi szorgalmas munkása. A felhasznált anyagának terjedelméről képet ad a műve végén összeállított jegyzéke a felhasznált irodalomnak. Ebből a jegyzékből kitűnik, hogy a fősúlyt a váltójogi kézikönyvekre helyezte, amelyeket széles körben használt fel. Kár viszont, hogy nem került a kezébe „Hermann Meyer: Begriff und Recht des Domizilwechsels" c. 1909. évi monográfiája, amely a modern német jogi irodalomban tudomásom szerint szinte egyedülálló. Sajnálom azt is, hogy Jacobinak csak a Grundrissét használta és nem az Ehrenberg-féle Handbuch IV. kötetének első feleként megjelent értékpapírjogát. Hiányzik a felhasznált irodalomból Tóth Károlynak a váltó fogalmáról írt dolgozata, Pethő Tibornak VA váltó" c. gyakorlati kézikönyve, végül Keresztes Gyula értékpapírjoga. A német és a francia váltójogok szabályainak kimerítő tárgyalás mellett kissé háttérbe szorul az angol váltójog, pedig éppen Angliában a váltótelepítésnek különleges szerepe van a fizetés egyszerűsítése szempontjából. Ez is egyik eszköze annak, hogy a kereskedő a maga fizetéseit egy helyre: a bankárjához koncentrálja; A mű szerkezetének felállítása helyes. A váltóról általában szóló bevezetés után a váltótelepítés történetét olvassuk a váltójog fejlődésének tengelyébe beállítva (1., 2. §§). Ezután a teljesítési hely jogi méltatásából kiindulva és a váltókötelezettség teljesítési helyének tisztázása után a telepített váltó fogalmát adja a szerző (3., 4. §§). A munka gerincét alkotja a telepítéssel kapcsolatos részletkérdések szisztematikus tárgyalása (5—17. §§). Ezek sorában nyer kifejtést a telepítéshez való jogosultság, e jogosultság terjedelme, a fizető személy kijelölése, az elfogadás végetti bemutatás megrendelése, a telepesi minőség összetalálkozása más minőségekkel, a telepített váltó külalakja, a .,Zahlstellen\vechsel", a váltócselekmények alakulása telepített váltó esetében, a fizetés, végül a telepítés perjogi hatályai. A telepített váltóra vonatkozó tételes szabályok jogösszehasonlító ismertetése (18., 19. §§) után tér át a szerző a nálunk sokat vitatott utólagos telepítés kérdésére (920—24. §§), amelynek egész vitaanyagáról valóban plasztikus képet nyújt. De éppen ennek az anyagnak különválasztása kissé visszássá teszi, hogy a szerző a telepítéshez való jogot a 6. és 7. §§-ban mint kizárólagos kibocsátói jogot tárgyalja és mintegy figyelmeztetőül teszi hozzá, hogy mindez a későbbi fejtegetések során egészen máskép fog alakulni. A jogász számára sok érdekes adatot tartalmaznak a telepítés közgazdasági jelentőségéről szóló fejtegetések is (25—27. §§). A két utolsó fejezet (28—30. és 31—32. §§) a hágai, illetőleg a genfi mű vonatkozó anyagát ismerteti a genfi 10. cikkel kapcsolatban felmerült vita anyagára is kiterjeszkedve és végeredményben a 10. cikket a váltójog fejlődése szempontjából nyereségként könyvelve el. A szerző erős és rendszerint helytálló kritikával kiséri a feltárt joganyagot, anélkül azonban, hogy a mindenáron ellenkezésre, az egyéni álláspontoknak kiforrott tételekkel szembeni hajszolására törekednék. Az egész műből egyébként is inkább a tanító tendencia domborodik ki uralkodó vonásként. Sok benne a descriptiv elem. A didaktikai elem néha túltengő és ugyanannak a tételnek az ismertetése többször is előfordul, szinte azt az impressziót keltve az olvasóban, hogy a szerző a fejtegetést avégből kezdi mindig az alfától, hogy a csupán szemelvényeket olvasó is mindent megérthessen. Ez az eljárás mindenesetre sokkal hasznosabb, mint azoknak a módszere, akik a jogismerés kötelességének pontos teljesítését minden olvasóról feltételezve a megérthetetlenség ködébe burkolóznak mindazok előtt, akik nem veszik maguknak a fáradságot, hogy egy munka kellő megértése céljából külön előtanulmányokat végezzenek. Van természetesen a szerzőnek néhány olyan megállapítása is, amellyel nem érthetek egyet. Ezeket nem annyira a szerző bírálása céljából, mint inkább azért tárom az alábbiakban fel, hogy a szerző munkájának eszméitető tartalmáról ezen az úton adjak képet. A bevezetés első oldalán a váltó nemzetközi forgalmi szerepe jelentős részben a múlté. Nemcsak a pillanatnyilag fennálló devizakorlátozások folytán, hanem főként az u. n. külföldi kifizetések térhódítása következtében. Teljesen megértem, hogy a szerző a váltó általános jellemzését rövidre szabta, mégis kár, hogy a légiónyi váltóelmélet közül éppen az Einert elméletét méltatja különös figyelemre és nem foglalkozik a szerintem helyes „Rechtsschein" teóriával. (16.1.) A váltótelepítés dogmatikájának helyes kiindulási pontja a teljesítési hely (34. 1.) és helyesen emeli ki a szerző a Mt. 1089. §-ának a fennálló joggal szemben mutatkozó azt az eltérését, hogy a pénztartozás a Mt. szerint nem