Kereskedelmi jog, 1930 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1930 / 12. szám - A váltójogi egyetemlegesség problémája

12. sz. KERESKEDELMI JOG 245 dés irányát ma már a gazdasági szükségszerűség diktálja, amely a római jognak klasszikus, — de ma már többé-kevésbbé csupán muzeális értékű — dogmáira nincs többé tekintettel. A váltójogi egyetemlegesség problémája. — Or. Káinoki Bedő Sándor könyve — Irta: Dr. Pethö Tibor, kir. tvszéki bíró. Ez a most megjelent, három ívet meghaladó terjedelmű tanulmány a tavaly lezajlott és a mi viszonyainkhoz képest nagy arányú váltójogi vita folyamánya. Nem is folyamánya; több annál: eredménye, s mikor ezt a kifejezést alkalmazom, még nem tudom eldönteni, hogy mit tekintsek fontosabb eredménynek: azt-e, hogy Bedö Sándor e tanulmányában a vitat kétségtelenül eldöntötte, vagy már magában véve azt, hogy e tanulmányát úgy írta meg, ahogyan megírta. Mert nem tudom, hogy e tanulmányt olvasva, mit csodáljak inkább: azt a könnyedséget, ahogyan nagy tudásával ezt a nehéz anyagot tormálja; vagy meghatározásainak, analízisének pontosságát, logikája biztosságát, vagy előadásának világosságát. Bedő Sándort a vitás kérdés azért érdekli különösen, mert a vita abból az alaptételből indult ki, mely Bedő Sándor „Egyetemlegesség a váltójogban" című, 1917-ben megjelent tanulmányának konzekvenciája. Most megjelent tanulmányában még szélesebb alapokból kiindulva igazolja, hogy az u. n. váltójogi egyetemlegesség nem egyéb, mint egy olyan jogi állapot, amelyből a köztörvényi egyetemlegességnek ma már minden joghatása hiányzia, továbbá, hogy minden jogügylet vagy teljesítés, mely az intézvenyezettböl elfogadóvá lett elfogadónak kötelezettségét a magánjogi szabályok szerint megszünteti, megszünteti okszerűen azok kötelezettségét is, akik nem a saját, hanem az intézményezett fizetését ígérték s illetve e fizetés teljesüléséért felelnek. Egyszersmind megfelel mindazoknak az ellentétes álláspontoknak és érveknek, melyek a lezajlott vita során elhangzottak. Hosszas lenne a szerzőt dogmatikai levezetéseiben ehelyütt követnünk. Röviden csak annyit, hogy már magában a vitás kérdés jogtörténeti összefoglalásában meggyőzően fejti ki a váltótörvényben használt ,,egyetemlegeskifejezés téves és tarthatatlan voltát és a kötelmi jogi dogmatika majd száz éves fejlődésének rövid vázlatában világosan kimutatja a német doktrínák által portált római jogi paritásos elmélet zavaró hatását a váltói kötelem természetének felismerése körül. Szabatosságánál és teljességénél fogva értékesen hasonlítja össze a köztörvényi egyetemlegesség természetét a váltói kötelezettség sajátossáI gaival, majd a bírói gyakorlat idevágó rendelkezéseit idézve igazolja, hogy az ezekben kifejezésre juttatott elvi állásfoglalás azonos az általa kifejtett amaz elvvel, hogy a váltókötelezettek nem egyetemleges adóstársak. Majd rátérve a tulajdonképeni vitakérdésre, arra t. i., hogy a váltó elfogadójával kötött elengedő szerződés illetve kényszeregyesség mennyiben hat ki a többi váltókötelezett kötelezettségére, frappánsan tiszta és logikus levezetésben tárja fel a váltó biológiáját és demonstrálja az állított elv feltétlen helyességét. Mint aki a vitát 1928 szeptemberében írott cikkemben bevezettem és a Bedő Sándor által 1917-ben felállított alaptételt a vita során véI delmeztem, e tanulmányában foglalt megállapításokat és konklúziókat lényegükben magamévá teszem. Csupán két megjegyzésem van. Bedő Sándor azt állítja, hogy bár az általa helyesnek vitatott abból az alaptételből indultam ki, hogy a váltókötelezettek nem egyetemleges adóstársak, e helyes kiindulási alapról átcsúsztam a köztörvényi egyetemlegesség területére és ahelyett, hogy a felvetett vitát az elfogadó és a többi váltókötelezettnek az egyetemlegességet kizáró szubordinált, speciális váltójogi helyzetéből kiindulva igyekezném megoldani, a köztörvényi egyetemlegességnek azt a szabályát, hogy az elengedő szerződés, amelyet a hitelező az egyetemleges adósok egyikével köt, a többiek kötelezettségét csak abban az esetben szünteti meg, ha azt ilyen szándékkal kötötték, — a vitás kérdés megoldásának helyes kiinduló pontja dacára mégis alkalmazandónak véltem. Ki kell jelentenem, hogy a köztörvényi egyetemlegesség területére én, ha elméletről volt szó, soha le nem tértem, hacsak látszólag nem. Én ugyanis nemcsak elméleti, hanem gyakorlati vitát is folytattam és így nem hogy alkalmazandónak véltem, hanem nem térhettem ki a Kúria 605. sz. elvi határozata elől, mely kimondja, hogy a váltóhitelező által a váltókötelezettek egyikével kötött egyesség a többi váltókötelezettre csak akkor hat ki, ha velük szemben a váltóhitelező váltókövetelési jogát fenn nem tartotta. Ha valaki, úgy a Kűria tért le a helyes elvről s ezzel a letéréssel számolnom kellett. A vitát bevezető cikkeI met sem tisztán elméleti célzattal írtam, hanem azzal a céllal, hogy az adóstársak helyzetét a váltóelfogadó kényszeregyessége esetén a joggyakorlat mai tényleges állása szerint megállapítsam. A' vita csak Dr. Sichermann Bernát ama cikke után vált elméletive is, melyben tévedésnek minősítette azt az állításomat, hogy a váltójogi egyetemlegesség nem azonos az általános kötelmi jog egyetem! legességével. Meggyőződésem volt azonban az, hogy éppen a kényszeregyezségekkel kapcsolatos jogviszonyok lebonyolítása során ennek az