Kereskedelmi jog, 1929 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1929 / 2. szám - Magántisztviselői és kereskedősegédi törvény [2. r.]

62 KERESKEDELMI JOG 2. sz. szolgálatot teljesítenek" és hogy ,,az általá­nos magántisztviselői törvényt nem szabad a magántisztviselőknek egyes osztályaira szo­rítani". Hogy miért oly sietős éppen a magántiszt­viselők és a kereskedősegédek szolgálati vi­szonyának törvényi szabályozása, hogy miért oly szükséges a jogbiztonságnak megterem­tése éppen ebben a vonatkozásban, az már az elmondottakból is eléggé kitűnik. Gondolnunk kell emellett azonban arra, hogy ha a függő viszonyban levő munkavállalók helyzete a háború után általában válságosra fordult, a legsúlyosabb válságot korunkban mégis éppen a szellemi munkásoknak kell elszenvedniük. A tulajdonképpeni munkásosztálynak hely­zete az osztálynak tömegsúlya és szervezett­sége révén valamivel enyhült is már eddig, enyhült még nálunk is. Alig enyhült ezzel szemben a szellemi munkásoké, akiknek vál­sága nem szorítkozik Magyarországra, nem is a vesztes országokra, de kiterjed az egész vi­lágra, ott lappang még a dúsgazdag Ameri­kában is. Mit jelent azonban a szellemi mun­kásoknak elproletárosodása bárhol is, de mit jelent különösen a mi országunknak amúgy is elég súlyos helyzetében, azt felesleges ezúttal közelebbről megvilágítani. Az államok egy­másután alkotják meg ehhez képest törvé­nyeiket a szellemi munkások szolgálati viszo­nyának szabályozására. Nemzetközi szerveze­tek foglalkoznak a törvényi szabályozásnak mindenhol érvényesítést kívánó irányelveivel (1. pl. a Szellemi Munkások Nemzetközi Szer­vezetének idevonatkozó munkásságát), beható munkára szánta rá magát e részben a Nem­zetek Szövetségének társintézménye, a Nem­zetközi Munkaügyi Szervezet is. Kivonhatja-e tehát magát Magyarország, az az ország, melyben a kérdés már jóval a világválság előtt megérett a megoldásra és melynek válsága e részben a világ minden állama közt talán a legsúlyosabb, az alól a törvényhozási munka alól, mely a szellemi munkások lehanyatlott osztályának ha mást nem, legalább a jogbiz­tonságot akarja a létalapjául szolgáló viszony­latban megadni. Ez a helyzet adja meg a választ arra a kérdésre is, miért nem várhat a magántiszt­viselők és a kereskedősegédek szolgálati vi­szonyának korszerű szabályozása a függő helyzetben levő munkavállalók minden kate­góriájának szolgálati viszonyát felölelő sza­bályozásig. Hiszen lehet, hogy elméletileg nem okozna nagy nehézséget ez az összefoglaló szabályozás. Jogi szempontból tényleg sok az érintkezési pont a tisztviselők és a munkások szolgálati viszonya közt. Láttuk, hogy miután a Németbirodalom a weimari alkotmány 157. cikke alapján munkába vette a „munka­szerződés"-nek (a függő helyzetben levő munkavállalók szolgálati viszonyának) szabá­lyozását és e végből előbb külön bizottságot állítottak fel egyfelől a magántisztviselők és a kereskedősegédek, másfelől a munkások munkajogának tanulmányozására és javaslat­tételre, a két bizottság munkálatainak össze­vetéséből kiderült a kétféle szolgálati viszony jogi szempontjainak és az azokkal kapcsolat­ban érvényesítendő jogelveknek azonossága, úgy hogy a bizottságok több évi munkájának eredményeképen csakugyan a tisztviselők és a munkások szolgálati viszonyát felölelő, 169 §-ból álló egységes törvénytervezet látott nap­világot: „Entwurf eines Allgemeinen Arbeits­vertragsgesetzes" cím alatt. Eldöntöttnek azonban ezzel a kérdés még Németországban sem tekinthető, mert hiszen a kormány nem foglalt még véglegesen állást e törvényter­vezet tekintetében. Bármiképen oldják is meg azonban Némeországban ezt az egyébként ottan is sokat vitatott kérdést, Magyarorszá­gon az adott helyzetben egyenesen végzetes volna a két kérdésnek összekapcsolása. Mi azt tartjuk, hogy érdemben sincs oly messze terjedő kapcsolat a magántisztviselő és a kereskedősegédek szolgálati viszonya és az e kétrendbeli szolgálati viszonyra vonat­kozó jogelvek közt, mely elkerülhetetlenné vagy, legalább egyelőre, csak célszerűvé is tenné a kétféle jogviszony szabályozásának egy törvénybe foglalását. Mások a szóban levő kétféle munkának fizikai és lélektani sajá­tosságai, lényegesen eltérnek egymástól a tisztviselőknek és a munkásoknak a szol­gálati viszonyuk tartalmához fűződő törek­vései. A legfontosabb azonban, nem elméleti, de gyakorlati szempontból, azonkívül, amit e részben a szellemi munkásság válságos hely­zetéről már fentebb mondottunk, az, hogy a magántisztviselők és a kereskedősegédek szol­gálati viszonyának törvényi rendezése évtize­dek óta elő van készítve és a két kérdésnek összekapcsolása minden különösebb előny nél­kül mindkettő megoldásának elodázását je­lentené beláthatatlanul hosszú időre. A külön magántisztviselői törvénynek megalkotása nem volna természetesen akadálya annak, hogy a munkások szolgálati jogának reformjával is foglalkozzunk; annak sem, hogy e reform so­rán, amennyire csak lehet, érvényesítsük azo­kat a haladottabb jogelveket, melyek a ma­gántisztviselői törvényben már megvalósultak. De még ez is könnyebben elérhető volna úgy, ha azoknak veszélytelensége az aggodalmas­kodókkal szemben a jogéletnek más terüle­tén, a magántisztviselők szolgálati viszonyá­val kapcsolatban, már beigazolást nyert. (Bef.) Mutatványszámot kivánságra kész­séggel küldünk!

Next

/
Oldalképek
Tartalom