Kereskedelmi jog, 1929 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1929 / 1. szám - Részvénytársaságok fusiója

1. sz. KERESKEDELMI JOG 41 tehát a cégjogi közigazgatásnak teljesen szabad keze van a tekintetben, hogy felügyeleti jogkörét a hozott közgyűlési határozatok jóváhagyása, vagy megtagadása tekintetében miképen kívánja gyakorolni. A kereskedelmi törvény kettős vonatkozásban foglalkozik a részvénytársaság egyesülésének problémájával. Az egyik az a minősítés, amellyel a törvény (201. §.) a társaságok egyesülését mint azok megszűnésének egyik módját állítja oda, és pedig azt a módját, amelynél az egyébként kötelező liquidatio elmarad. (203. §.) A másik vonatkozása a törvényi szabályozásnak a 208. §-ban felsorolt négyrendbeli cogens intézkedés, amelyekkel az igazgatóság felelősségének külön kidomborítása mellett a vagyonok egy időn át tartó különálló kezelését, az egyesülésnek cégbírósági bejelentését és a hitelezőknek a bekövetkezett változásokról leendő értesítését rendeli. Ez a kétségtelenül igen hiányos szabályozás korántsem mondható a törvény fogyatékosságának. Nem tulajdonítható annak sem, hogy a törvényszerkesztő nem ismerte azokat a problémákat, amelyek itt felmerülhettek. Egyedül és kizárólag az a nagyterjedelmű gazdasági szabadság, mely e törvény keletkezésének korát és irányát jellemezte adja a magyarázatát a törvény állásfoglalásának. Minél több szabály, annál több tilalom, s mind-e tilalmak a szabad gazdálkodásnak egy-egy korlátjai. Bizonyos, hogy ha a Kt. 50 év előtt a legnagyobb előrelátással és aprólékossággal foglalkozott volna a fusio mikénti keresztülvitelével, soha azt az elasticitást el nem érte volna, amit a törvény legerősebb támadói is kell, hogy annak előnyéül ismerjenek el. A legbővebb casuística sem teszi lehetővé a bíró számára azt a mindenkori viszonyokkal számoló és az egyes eset specialitásait is szem előtt tartó szabályozást, mely az adott helyzetben lehetséges. De korántsem jelenti ez a mai gyakorlatnak minden körülmények között való fenntartását. Jöhetnek olyan gazdasági változások, amelyek mellett a fusiók nem lesznek kívánatosak. A cégjogi közigazgatásnak épen ez a legfőbb hivatása, hogy felügyeleti jogánál fogva, melyet a concrét esetben a Kt. 208. §. 3. pontja biztosít, a mindenkori életviszonyok iránt kellő megértési tanúsítson és jogkörét akképen kezelje, hogy a közcélú törekvéseknek előmozdítója nem pedig akadályozója legyen. A felügyeleti jogkör keretében a cégbíróságok gyakorlata különösen két elvi kérdést állított a fusio problémájának előterébe. Az alaptőkevátozást és a Kt. 161. §-ába foglalt saját részvény megszerzési tilalom mikénti értelmezését. Elsővel kapcsolatban azt az álláspontot foglalta el, hogy részvénytársaságok egyesülése egyik társaságnak a másikba való beolvadása útján csak akkor jöhet joghatályosan létre, ha beolvasztó társaság alaptökéjét legalább olyan összeggel felemeli, amekkora a magába olvasztott társaság részvénytőkéje volt és ezáltal a megnövekedett alaptőke a kettőnek együttes összegét eléri. Ennek a korlátozásnak felállításánál abból a meggondolásból indult ki, hogy a hitelezők érdeke csakis így nyer kellő védelmet. Elhanyagolta ezzel szemben azokat a vitális gazdasági szempontokat, amelyek a részvénytársasági alaptőke megváltoztatásának, vagy amint az alaptőkeemelést közgazdasági életben nevezni szokták, a felvizezésnek szükségszerű folyományai. Hogy magában a törvényben nincs egyetlenegy olyan rendelkezés sem, amelyből akárcsak a legtávolabbi vonatkozásban is arra lehetne következtetni, hogy egy részvénytársaságnak a másikba való beolvadásánál az alaptőkeemelés a transactio érvényességi kelléke volna, az a mondottakból már eléggé kitűnik. Ez ugyan még egymagában nem zárná ki ily felfogás helyességét, ha akár olyan legisrationális, akár olyan gazdasági tekintetek forognának fenn, amelyek ezt indokolttá tennék. Ámde vajmi könnyű kimutatni, hogy épen ezek a tekintetek szólnak a jelenlegi helyzetben az alaptőkemelés feltétlen megkivánása ellen. Sem az egyesülési transactio alkatából, sem a hitelezői érdekek védelméből nem lehet indokolni az alaptökeemelés szükségességét. Eltekintve a mérlegvalódiságról szóló törvényes intézkedésekben rejlő minimumoktól nincsen semmiféle oly irányelv sem, amely a részvénytőke nagyságát a társasági jogok vagy kötelezettségek terjedelmével valamely arányba állítaná. Viszont abban a feltétlen parancsban, mellyel a törvény megfelelő időn át a társasági vagyonok különálló kezelését rendeli, bennfoglaltatik a cautela arra nézve, hogy a fusio, amelyhez egyébként a részvények összességét képviselő közgyűlésnek rendszerint minősített többségének határozata szükséges, a hitelezők érdekei sérelmet nem szenvednek. Ha a cégjogi közigazgatás a maga feladatkörét az eleven élet megfigyelésével iparkodik betölteni, nem kerülheti el figyelmét az a körülmény, hogy az esetek túlnyomó többségénél a beolvadó társaság hitelezői sokkal erősebb existentiáju adóst kapnak, mint aminő korábbi adósuk a kis vállalat volt. Az esetleges kijátszási szándék tehát, melynek megelőzését egyébként helyesen vonja a cégjogi közigazgatás a maga hatáskörébe, éppenséggel nem áll fenn. Az egyesülés t. i. csaknem kivétel nélkül akképen történik, hogy ha az egyesülő vállalatokból nem alakul új vállalat, hanem egyik elnyeli a másikat, úgy a nagyvállalat fogadja magába a kisvállalatot és nem megfordítva.