Kereskedelmi jog, 1929 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1929 / 1. szám - Az adóstársak helyzete a váltóelfogadó kényszeregyessége esetén

16 KERESKEDELMI JOG 1. sz. ítélettel marasztalt többi váltókötelezettre is ki kell hogy terjedjen". Ez olyan helyzetet teremtene, amelyet a Jegyintézet (valamint más leszámítoló intézet sem) egy percig sem tűrhetne, hanem kénytelen volna a leszámítolást azonnal beszüntetni mindaddig, amíg törvényhozási intézkedéssel jogainak teljes érvényesíthetését nem biztosítják. Ügy látszik azonban, hogy a Jegyintézetet az említett cikk még sem ijesztette meg, mert a leszámítolást tovább is folytatja és külön törvényhozási intézkedést sem követelt, — nézetem szerint helyesen; mert a cikk a tévedéseknek egész láncolatán épült fel és azok a következtetések, amelyekhez jut, meg nem állhatnak. Cikkíró úr nem jelöli meg a váltótörvénynek azon „külön szabályait" melyekből kiindult. Igénytelen nézetem szerint a fennforgó kérdésben csakis a váltótörvény 91. §-ából kell kiindulnunk; e szakasz szerint pedig „a váltókibocsátó, forgató, elfogadó és kezes a váltó minden birtokosa irányában egyetemlegesen van kötelezve". Az egyetemlegesség hatását az általános magánjog szabályozza; amennyiben tehát a váltótörvény a felvetett kérdés tekintetében rendelkezéseket nem tartalmazna, arra ezen magánjogi szabályok alkalmazandók. így magánjogi törvénykönyvtervezetünk 1188. §-a szerint „ha a kötelezettséget bármelyik (egyetemleges) adós teljesíti, valamennyi adós felszabadul. Ugyanez áll, ha valamelyik adós a hitelezőt a teljesítéssel egyenlő hatályú jogügylet vagy beszámítás útján elégíti ki"; a Tervezet 1190. §-a szerint pedig „újító vagy elengedő szerződés, amelyet a hitelező az adósok egyikével köt, a többiek kötelezettségét csak abban az esetben szünteti meg, ha ily szándékkal kötötték. Ugyanily előfeltétel alatt szolgál az egyik adósnak adott halasztás a többiek javára"; és végül a Tervezet 1193. §. 2. bekezdése szerint „egyik adós sem hivatkozhatik a többivel szemben oly elengedésre, vagy egyéb kedvezésre, amelyben a hitelezőtől saját személyére nézve részesült".* Az ezen szabályoktól eltérő, kifejezett rendelkezést a váltótörvényben nem találunk; (a vt. 48—49. §-ai nem ide vágnak és különben is a hivatkozott tervezet 1187. §-ával párhuzamosak); azonban a visszkereseti intézményből következik, hogy az imént idézett 1188. §. rendelkezése a visszkeresettel bíró egyes adósok által teljesített fizetésre, vagy ezt helyettesítő jogcselekményre nem alkalmazható; ezen szabály tehát csakis az elfogadó fizetésére, illetve ezt pótló jog* Lényegében ugyanezen elveket vallja az optkv. (894. §.), a német Bgb. (422—525. §.), a svájci Obligationenrecht (146—147. c). L. dr. Almási Antal: ,,A kötelmi jog kézikönyve" 62. lap. cselekményére áll. Az idézett 1190. §-ban foglalt szabály azonban valamennyi váltókötelezettre mint egyetemleges adóstársakra alkalmazandó, ennek mellőzésére még az elfogadóra vonatkozólag sem találunk a váltótörvényben, illetőleg a váltóintézményben támpontot. Az igaz, hogy a visszkereseti kötelezettség az elfogadó, illetve az intézvényezett nemfizetésétől van feltételezve és hogy a visszkereseti kötelezettség megszűnik, ha az intézvényezett, illetőleg az elfogadó fizetett vagy valamely fizetést pótló jogcselekmény útján teljesített (1. a fentídézett 1188. §.). Ezzel a fizetéssel azonban nem egyenlő hatályú az újító vagy elengedő szerződés (egyesség) és azért a fentidézett 1190. §. helyesen tesz különbséget ezen utóbbi jogcselekmények hatálya tekintetében. Azon írók tehát, valamint azon ítéletek, akik, illetőleg amelyek egyenlőnek veszik az egyességet a fizetéssel, vagy fizetést pótló jogcselekményekkel, figyelmen kívül hagyják ezen a dolog természetéből eredő és a tételes jogszabályokban elismert megkülönböztetést és — tévednek. Ilyen tévedéssel különben sem a német, sem az osztrák judikaturában nem találkozunk. A Kúria is ezen egyedül helyes útra látszik térni, midőn 566/911. és 801/1911. sz. ítéleteiben (Bedő-féle „Üj magyar váltótörvény" 177. 1.) kimondotta, hogy az elfogadónak tett részleges elengedés, illetőleg vele kötött egyesség a többi váltókötelezettre ki nem hat, ha a váltóbirtokos ezekkel szemben fenntartással élt. Mindezekből tehát az következik, hogy amennyiben az egyességben vagy a leengedésnél az elfogadó ki nem kötötte, hogy a hitelező követelését, illetőleg annak elengedett részét a többi visszkereseti kötelezettel szemben sem érvényesítheti, a hitelező követelését a váltóvisszkereseti kötelezettel szemben épúgy fogja érvényesíthetni, mint azt más magánjogi egyetemleges kötelezettségek alapján tehetné. Különös dolog is volna, ha a váltóhitelező, akinek fogalmilag kiváltságosabb követelése van, rosszabb helyzetbe kerülne, mint azon hitelező, aki magánjogi természetű követelést érvényesít. Azt mondhatná ugyan ezzel szemben valaki, hogy ilyen körülmények között az elfogadóra nézve a leengedés nem bírna jelentőséggel, miután az igénybevett és fizetést teljesített visszkeresett a leengedett összeget az elfogadótól mégis be fogja hajtani. Ezen ellenvetés azonban nem áll meg azon gyakori esetekben, midőn a visszkeresettel, különösen a kibocsátóval szemben fennálló viszonylatban az elfogadó nem tartozott a váltó kifizetését teljesíteni. Ez tehát a jogi helyzet az elfogadóval kötött szabad egyesség esetén. Nem érintve most azon kérdést, hogy