Kereskedelmi jog, 1929 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1929 / 1. szám - A szerződéses nyugdíj átértékelése

1. sz. KERESKEDELMI JOG 17 mennyiben tekinthető a kényszeregyesség valódi egyességnek, annyi kétségtelen, hogy a hitelezőnek az adóstársak irányábani viszonylatban nem lehet kedvezőtlenebb helyzete mint a szabad egyességnél; hiszen a kényszeregyesség gyakran hozzájárulása nélkül, sőt néha ellenzése dacára létesül. Az említett általános magánjogi szabályok tehát itten is állanak, hacsak a kényszeregyességről szóló különös jogszabályok eltérő rendelkezést nem tartalmaznak. Ha pedig ezen utóbbi szabályokat vizsgáljuk, akkor a vizsgálatnak eredménye az, hogy itten sem találunk a cikkíró úr álláspontját igazoló rendelkezést. Ellenkezőleg! így a csődt. 199. §. 2. bekezdése szerint: „az érvényesen létrejött kényszeregyesség a hitelezőknek az adóstársak és a kezesek elleni jogait nem érinti". (A törvény nem tesz különbséget a váltóhitelezők és más hitelezők között!) Ugyancsak a csődtörv. 70. §-a szerint (mely szakasz hatályát a csődönkívüli kényszeregyességi eljárás 98. §-a ezen eljárásra kifejezetten kiterjeszti): „ha az egyetemleges adósok mindegyike vagy azok közül több ellen külön csőd nyittatik, a hitelezőnek jogában áll követelését mindegyik csődtömeg ellen érvényesíteni és a követelés egész összegére eső részleteket minden egyes csődtömegből mindaddig felvenni, amíg teljesen ki nem elégíttetik". Tehát a hitelező még az esetben is követelésének teljes kielégítését követelheti, ha az egyetemleges kötelezettek valamennyien csődbe mentek. Annál inkább kell tehát, hogy ezen joga megmaradjon akkor, ha az egyetemleges kötelezetteknek csak egyike jutott csődbe, illetőleg veszi igénybe a kényszeregyességi eljárást. Ugyanezen eljárás 69. §. 3. pontja szerint „ha a hitelező követelése váltókötelezett, adóstárs, vagy kezes kötelezettségével vagy külön kielégítésre jogot nem adó más módon van biztosítva, szavazati joga csak a követelésnek a biztosítékkal előreláthatólag nem fedezett része erejéig van". Vagyis a rendelet abból indul ki, hogy a váltóhitelező követelése részben a többi váltókötelezett kötelezettségével lehet biztosítva, ami természetesen nem forogna fenn akkor, ha ezekkel szemben követelését csakis a kényszeregyességi adóssal szemben megállapított quóta erejéig érvényesíthetné. Kiegészíti pedig ezen rendelkezéseket a 92. §-nak második bekezdése, mely szerint „a quótával felszabadul az adós a kezesekkel és egyéb visszkeresetre jogosítottakkal szemben is" mert ezen rendelkezésre nyilván nem lenne szükség akkor, ha a hitelező a quótát meghaladó részre a visszkeresetre kötelezettet igénybe nem vehetné. A hivatkozott rendelkezésekből tehát nyilvánvaló, hogy a kényszeregyességi eljárási jogszabályok szintén azon — a dolog természetéből eredő, illetőleg az egyetemleges kötelezettségre vonatkozó jogszabályokon alapuló — felfogásból indulnak ki, hogy a kényszeregyesség mint olyan nem gátolja a hitelezőt abban, hogy követelését a visszkereseti kötelezettekkel szemben egészben érvényesítse. Természetesen, ha a hitelező a quótát felvette, akkor ezen követelését a fizetés folytán csakis a quótát meghaladó részében fogja érvényesíthetni. A hivatkozott rendelkezésekből természetesen következik az is, hogy a követelést magához váltó visszkereseti kötelezett a kényszeregyességi eljárásban szereplő adóssal szemben követelését az egész egyességi quóta és nem pedig a quótának erejéig fogja érvényesíthetni. Szabadjon reménylenem, hogy az előadottak figyelembevételével cikkíró úr is véleményét revízió tárgyává fogja tenni és hogy nem akadnak felek vagy bíróságok, akik a megbeszélt cikk hatása alatt eltévednek. A szerződéses nyugdíj átértékelése. Irta: Dr. Gallia Béla kir. kúriai bíró. Július 31-én mult két éve, hogy a magánalkalmazottak nyugdíjának, özvegyeik és árváik ellátási járandóságának átértékelésről szóló 1926. XVI. t.-c. életbe lépett. A megalkotott törvénnyel szemben a kritikának most már csak az lehet a feladata, hogy az eddigi tapasztalatok alapján rámutasson a törvényalkotás során észlelt olyan eredményekre, amelyek feltűnő méltánytalanságokra vezetnek és a törvényhozó valódi akaratát nem fedhetik. Indokolt a figyelmet ezekre felhívni annál is inkább, mert a törvény szövege a bizottsági és plenáris tárgyalások során számos oly változtatáson ment keresztül, melyek a szerves egészként elkészített törvényjavaslatba történt utólagos beiktatásuk következtében nem mindig illettek bele a javaslatnak egységes elgondoláson alapuló rendszerébe és annak organizmusából még ma is kirínak. Ilyen kiáltó igazságtalanságként kell rámutatni a szerződéses nyugdíj átértékelésének arra az esetre történt szabályozására, ha a szerződéses megállapodás az 1914 július 1. és 1924 július 1. közötti iz évben keletkezett. Ennek a törvényes rendezésnek a története valóságos tragikum. Az 1925-ben benyújtott általános valorizációs törvényjavaslat az 1914. év előtt fennállott részvénytársaságok és szövetkezetek alkalmazottai nyugdíj járandóságának arányszám szerinti átértékelését állapította meg, de kivette ebből azokat a tisztviselőket, akiknek nyugdíjigényét nem a nyugdíjszabályzat, hanem külön szerződés szabályozta és ezek nyugdíjának átértékelését továbbra is bírói megállapításra bízta. E bifurkáció ellen e sorok írója azt a kifogást tette, hogy a szerződéses nyugdíjasokat a bírói átértékelés kedvezőbb helyzetbe fogja hozni az arányszám alá eső nyugdíjasoknál, ami éppen a vezető állást betöltő és nagyobb fizetésű tiszt-