Kereskedelmi jog, 1929 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1929 / 12. szám - Észrevételek a magántisztviselők szolgálati viszonyaira vonatkozó törvénytervezethez
12. sz. KERESKEDELMI JOG 277 a terv. 100. §-ában meghatározott jogokat igénybeveheti. Igen természetes, hogy ezzel szemben úgy az időszaki lap munkatársainak, mint a színházi alkalmazottaknak meg kellene adni azt a jogosultságot, hogy úgy mint a magántisztviselők és kereskedősegédek, a felmondási időnek felére való csökkentését a maguk részéről is követelhessék, ha a boldogulásukhoz fűződő méltányossági szempont ezt megkívánja és a munkaadó döntő jelentőségű érdekei veszélyeztetve nincsenek. A színész, színházi zenész és hírlapíró semmivel sincs kedvezőbb helyzetben mint az ipari és kereskedelmi alkalmazott, küzdelme boldogulása céljából ép oly nehéz és így feltétlenül indokolt az, hogy a magánalkalmazottaknál és kereskedősegédeknél kedvezőtlenebb helyzetben ne legyen. 2. Mell őzi a tervezet annak meghatározását, hogy mikor forog fenn szolgálati viszony. Ez a hézag annyival is inkább korrektúrára kell hogy szoruljon, mivel Magánjogi Törvénykönyvünk Javaslatának 1550. §-a — miként ezt dr. Gallia Béla kir. kúriai bíró legutóbb kifejtette (Bíráló vélemények a Magánjogi Törvénykönyv javaslatához 110. lap) — olyannyira széles körre kívánta kiterjeszteni a szolgálati szerződés szabályait, hogy mindazon esetekben, midőn munkaerő kifejtése bizonyos eredmény kikötése nélkül kiköttetik, szolgálati szerződést állapít meg. Ha tehát a tervezet e kérdést illetőleg hallgat, úgy ez Magánjogi Törvénykönyvünk rendelkezéseinek analóg alkalmazását fogja maga után vonni, vagyis minden akár ideiglenes szolgálat esetében is, melyet magánalkalmazott vagy kereskedősegéd teljesít, a tervezet alkalmazandó volna. Ez pedig semmiképen sem lehetett a tervezet szerkesztőjének célja. Feltétlenül meg kell tehát határoznunk, hogy mily szolgálatok azaz precízebben mily szolgálati viszony esetére vonatkozzék a tervezet. E kérdéssel foglalkozva dr. Berezel Aladár e folyóirat 8—9. számában a Kir. Kúria 319. számú elvi határozatának a tervezetbe való felvételét javasolja. Dr. Berezel Aladár úr minden bizonnyal megfeledkezett arról, hogy a 319. számú elvi határozat évek hoszszú sora óta már csak formailag van érvényben és bíróságaink által követve nem lesz. A 319. számú elvi határozat szerint ugyanis alkalmazottnak az tekintendő, aki a főnökkel szemben alárendeltségi viszonyban áll és egész tevékenységét, vagy legalább annak bizonyos munkaidőhöz kötött részét a főnök részére kötötte le. E határozat értelmében a társaság jogtanácsosa és orvosa nem részesülne a magánalkalmazottakat megillető jogvédelemben, annak dacára, hogy a jelenlegi bírói gyakorlatunk a magántisztviselők szolgálati jogviszonyaira vonatkozó rendelkezéseket ily pozíciókat betöltő egyénekre is alkalmazza. A 319. számú elvi határozat definíciója tehát kiegészítendő volna azzal, hogy mindazok is alkalmazottaknak tekintendők, kik a főnökkel alárendeltségi viszonyban állnak és havi vagy évi javadalmazás ellenében ennek részére szolgálatokat teljesítenek. Az ily értelemben kiegészített 319. számú kúriai elvi határozatnak a tervezetbe való felvétele mindenképen kívánatos volna. 3. Foglalkozni kívánunk végül a megvesztegetés kérdésével is. A terv. 16. §-a értelmében az alkalmazott, ha ajándékot a főnök tilalma ellenére elfogad a főnök választása szerint, vagy az ajándékot kiadni köteles, vagy pedig kártérítési kötelezettsége áll fenn a főnökkel szemben. Amennyiben az ajándék a szolgálati kötelességek megsértéseért lett adva, úgy az előbbi intézkedések abban az esetben is alkalmazandók, ha a főnök az ajándék elfogadását nem tiltotta előzetesen meg. Mindazon esetekben midőn az alkalmazott jogellenesen fogad el ajándékot, a munkaadónak ezenkívül jogában áll az alkalmazottat azonnali hatállyal elbocsátani. A terv. 16. §-ának intézkedései nézetünk szerint feltétlenül revízióra szorulnak. Csak a legritkább esetekben sikerül ugyanis annak bizonyítása, hogy az alkalmazott az ajándékot szolgálati kötelességei megsértéseért kapja, holott nem igen fordul elő az üzleti életben, hogy ajándékok, ellenszolgálatok avagy azok reménye nélkül adassanak. Csak a legsúlyosabb esetekben fogja ugyanis az ajándékot adó egyén azt kívánni, hogy a megajándékozott hivatali kötelességeit szembetűnően sértse meg, pl. nem szállított áruk átvételét igazolja avagy egyébként a büntető törvényekbe ütköző módon járjon el, hanem az üzleti életben rendszerint meg fog elégedni azzal, hogy burkoltabb módot választva viszonozza ajándékait, pl. megrendelések alkalmával bizonyos olcsóbb versenyvállalatoknak ajánlattételre való felhívását mellőzze, a szállított árukat még ha hiányok is észlelhetők reklamációk nélkül átvegye, avagy árut a tényleges szükségletnél nagyobb mennyiségben rendeljen. Ezek egytől-egyig oly esetek midőn a munkaadó kétségen kívül károsítva van, bár az alkalmazott vétkességének bizonyítása legtöbbször rendkívüli nehézségekbe fog ütközni. Épen ezért feltétlenül kívánatos volna, hogy az alkalmazottaknak ajándékok elfogadása, hacsak a főnök ezt kifejezetten meg nem engedi, feltétlenül megtiltassék. Kivételt kell tenni természetesen az ú. n. alkalmi figyelmességeket illetőleg (pl. újévi ajándékoknál), amennyiben azok komolyabb értékkel nem bírnak. Reméljük, hogy a tervezet ilyen értelemben módosítI tatni fog.