Kereskedelmi jog, 1929 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1929 / 12. szám - A magánjog néhány új alapfogalmáról [2. r.]

270 KERESKEDELMI JOG 12. sz. vissza. A törvények visszaható erejének kér­dése tehát különösképen a büntetőjogban birt fontossággal. A mi újabb keletű problémánk a törvé­nyek jövőbeli hatályának a kérdése. A kötött időtartamú törvény a társadalmi élet körfor­gásának természetszerű következményeképen hatályát veszti. Csak akkor hosszabbítható meg, ha azok a társadalmi erők, amelyek lét­rehozták, abban az időpontban, amikor hatá­lya megszűnik, még mindig annyira erősek, hogy módjukban áll a törvényhozás gépeze­tét újólag megindítani. Köztudomású, hogy sokkal nagyobb erőfeszítéssel lehet csak az országyűlést pozitív cselekvésre rábírni, mint annak pusztán passzív magatartását elő­idézni. Törvényt hatályon kívül helyezni sem­mivel sem kisebb munka, mint törvényt al­kotni. Ezzel szemben a törvény időbeli hatá­lyának korlátozása azt jelenti, hogy azt meg­szorítjuk — a jövőre vonatkozólag; azt je­lenti, hogy meghosszabbításához nem ele­gendő a bíróságok és a közigazgatási hatósá­gok nemtörődömsége, hanem szükséges az is, hogy a szabad társadalmi tényezők a kellő pillanatban megfelelő erővel kopogtassanak a törvényhozás ajtaján. Az, hogy manapság egyáltalán szó kerülhet a törvények jövőbeli hatályára, mutatja, hogy a gazdasági folyama­toknak csak időleges tényezője. A törvény­hozó nem intézkedik többé korlátlan minden­hatósággal a jövőről. A törvény puszta jelen­létével sokkal jobban befolyásolja az egye­temes gazdálkodás folyamatát, semmint hogy egy vagy csak egy fél emberöltőn túl válto­zatlanul érvényben maradhasson. Mert ha jó és eredményes egy törvényalkotás, úgy egy ilyen időszak elteltével éppen azok az élet­viszonyok változtak meg gyökerestűi, amelye­ket — szabályozni kívánt. Eképen lép be a törvényhozó is a „társa­dalmi" jogalkotás tényezői közé. Elfoglalja a helyét a többi tényező mellett, s nem /ó7ó7­tük. III. A család és háztartás. Nem lehet azon se csodálkozni, hogy a társadalom életfolyamata nem hagyja érin­tetlenül a régifajta családot sem. A családot ma olyan szempontból is figyelembe kell venni, amelyet eddig a törvényhozó joggal nem vett tekintetbe: t. i. arra kell ügyelni, hogy a család: a tulajdonképení fogyasztó.' A jogá­szok között az a fikció terjedt el, hogy a tu­laj donképeni fogyasztó a vevő, a bérlő, a ha­szonélvező; tehát mindig egy egyén. Ez nem helyes. A tulaj donképeni fogyasztók száma Magyarországon nem 8 millió (vagy helyeseb­ben 20 millió), hanem ha helyes eredmény­hez akarunk jutni, úgy ezt a számot öttel kell osztani. A tulajdonképení fogyasztó Magyar­országon 2 millió, Németországban 9 vagy 10 millió háztartás.2 A háborús idők jogrend­szere, az a rendszer, amelynél minden: ke­nyér, hús, cipő, ruha csak jegy ellenében volt megszerezhető, az első napon összetört volna, ha az egyénnek nem lett volna módjuk háztartásuk körében egy — kiegyenlítő eljá­rásra. Mert amíg az egyiknek a kenyérszük­séget e volt valamivel nagyobb, addig másik­nak inkább húsra volt szüksége vagy egv pár cipő vagy szövet kellett neki. S így a háztar­tásban történő gazdálkodás a jegyrendszer hátrányait meglehetősen letompította. A há­ború utáni időben azután akarva nem akarva egy gazdasági adottsággal kellett a háztartást szemügyre vennünk, függetlenül minden érzel­mi, erkölcsi, vallási és politikai vonatkozástól. Voltak ifjú párok, amelyek csak azért keltek egybe, hogy belekerülhessenek a lakásigény­lők listájába és néha éveken keresztül együtt­éltek, anélkül, hogy közöttük valóban házas­ság állott volna fenn. Ha pedig a törvényhozó által az emberi élet legfontosabb eseményé­nek szánt házasságkötés a néptömegek szá­néira ríiar csak egy fikciót jelent, akkor — a jog megváltozott. Az ilyen házasfelek csak jogilag voltak azok, tényleg — nem. Ezzel szemben kialakultak jelentős életközösségek — megfelelő jogi forma nélkül. így pld. a hadiözvegyek csupán újbóli férjhezmenetelü­kig részesültek támogatásban. Ez a támogatás természetesen azután az özvegy tulajdonké­pení vagyona. Képtelenség az, hogy az özvegy újabb házasságra lépésekor erről a, vagyon­ról, mondhatni hozományáról lemondjon. Erre a hozományra neki, úgy szólván, a sors­sal szemben van jussa: lehetetlenség, hogy a háborúnak, éppen ez a következménye ne jusson osztályrészéül. De már gazdasági okokból sem mondhat le róla, mert különben, különösen ha gyerme­kei vannak, nem talál egy olyan második fér­jet, aki képes volna ezt az egész háztartást ellátni. A hadiözvegyek tehát nem mentek újból férjhez, hanem egyszerűen vadházas­ságra léptek. Az ilyen „házasság"-nak minden előírt kelléke valósággal megvan, csak éppen az anyakönyvvezető hiányzik, mert az ő be­avatkozása — lerombolná a házasság gazda­sági bázisát. S egyszerre előttünk áll a római jog usuházasságának iskolapéldája. A polgári erkölcs uralmának korában a jogászok elszoktak attól, hogy az ilyen há­zasságonkívüli együttéléseket, amelyekre pe­dig a nem-polgári körökben mindig akadt példa, kellőképen méltányolják. Pusztán visszaéléseknek, kivételes erkölcstelenségnek tekintették. Szigorú határt vontak a házasság és a nem-házasság között és ekképen a köz­2 Lásd: Friedr. Zahn: Handwörterbuch der Staats­wissenschaften 4. kiadás 1923. — V. kötet 160. és köv. oldal.

Next

/
Oldalképek
Tartalom