Kereskedelmi jog, 1929 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1929 / 3. szám - Kereskedelmi joggyakorlatunk 1928-ban

3. sz. KERESKEDELMI JOG 91 ségesnek tartotta annak fennforgását, hogy a felek akarata irányul erre; addig a P. VII. 8648/1927. sz. ítélet (K. J. 12.) ezzel nem elégszik meg, hanem visszament a Kúria régi gyakorlatára és kézizálogjog megszerzéséhez a felek megegyezésén kívül a zálogul lekötött ingónak a hitelező birtokába való tényleges átadását, vagy azt helyettesítő jelképes átadását és az utóbbival kapcsolatban mindenesetre oly cselekmények foganatosítását is kívánja, melyek a zálogul lekötött ingó tulajdonosa részéről az ingóval való szabad rendelkezés megszűnését és a hitelezőnek az ingóval való rendelkezési lehetőségét és pedig mindkettőt mások által is felismerhetően eredményezik. Vagyis a kézizálog hatályossága jóformán attól függ, hogy az ügy a IV-es, vagy VH-es tanácshoz tartozik-e? Ezúttal is csak megismételhetjük abbeli nézetünket, hogy ez a kérdés jogegységi döntés nélkül tovább nem maradhat. A kezesség terjedelme tekintetében figyelemreméltó a P. IV. 2271/1927. számú ítélet (K. J. 5. sz), mely szerint: a kezes a főadós elleni követelésnek minden módosulásáért és növekedéseért felel, melyet az a törvénynél fogva szenved, különösen pedig azért, amely a főadós késedelme, vagy vétkessége folytán áll elő. A valorizáció kérdése kezd nyugvópontra jutni. Eddig évről-évre sürgettük a valorizációs törvény meghozatalát és most, hogy meg van (1928 : XII. t.-c), azt látjuk, hogy a törvény részben az eddigi gyakorlatot szentesítette; részben pedig túltette magát az eddigi gyakorlaton és mindent kincstári szemüvegen át nézve, a legelemibb méltányossági szempontokat sem vette figyelembe. Azonban épen a törvénynek ez az egyoldalúsága engedi remélni azt, hogy a bírói gyakorlat ezentúl sem fogja nélkülözni azt az erőt, amellyel a valorizáció kérdését eddig is kezelte és hogy a törvénynek szinte az abszurdumig menő sérelmes rendelkezéseit át fogja törni. Erős támadásnak volt kitéve a törvény 6. §-a, mely az átértékelésből kizárta az államnak, a törvényhatóságnak és a községnek bármely magán jogú pénztartozását; és ez alól csupán a 7. §-ban engedett kivételeket (ingatlan kisajátítás, vétel, bérlet stb.) esetében és a 9. §. esetében, midőn ugyanis a fentemlített közületek gazdasági vállalatáról, üzeméről van szó. A Kúria azonban túltette magát ezeken a rendelkezéseken és méltó feltűnést keltett a P. II. 2924/1926. sz. ítélet (K. J. 11. sz.). melyben kimondta, hogy: a vállalkozó a községtől követelését valorizáltan követelheti, amennyiben a község a pénzszolgáltatás ellenében értékálló ellenszolgáltatást kapott. Ezt az ítéletet a Kúria más vonatkozásban és kiterjesztő értelmezéssel a P. IV, 5401/1928. sz. ítéletében (K. J. 12. s.) szintén magáévá tette, úgy, hogy az már állandó gyakorlatnak tekinthető. Elmondható ez annál is inkább, mivel a Kúria a mult számunkban közölt P. IV 2321/1928. sz. ítéletében az államvasút ellen szintén valorizáltan ítélt meg egy vasúti raktárépület felépítéséből származó vállalkozói követelést, azzal az érdekes indokolással, hogy az ily követelés egyenlő jelentőségű a vételár-követeléssel és így átértékelésnek van helye. — Mindenesetre felsőbíróságaink dicséretére válik, hogy ennyire függetleníteni tudják magukat a felsőbb nyomástól és reméljük, hogy ítéleteikben megtalálják a bölcsességet oly irányban, hogy ítéleteikkel a salus rei publicae mint suprema lex szintén ne szenvedjen csorbát. — A 12. §. szabálya, hogy a valorizáció mértékében minden körülményt méltányosan figyelembe kell venni. Ezt a szabályt a Kúria az eddigi gyakorlat alapján alkalmazza továbbra is. A nyugdíjvalorizáció kérdését itt nem érintjük, minthogy azzal külön cikk foglalkozik. A vétel kérdésében alig találunk egy-két figyelemreméltó határozatot. A minőségi kifogás tekintetében előírt 6 havi elévülési időt gép-vételnél a Kúria az eddigi gyakorlathoz képest a rendes üzembe vételtől számítja és addig, míg a géppel csak kísérletek folytak, az elévülési időt nem tekinti megkezdettnek (P. VII. 473/1928. sz. ítélet K. J. 7. sz.). A kollegákat érdekli a P. IV. 5259/1927. sz ítélet (K. J. 4.), mely szerint a közjegyző közbenjöttével megtartott árverésnél közbenjáró ügyvéd díja szintén az árverés körüli kiadásokhoz tartozik és azt a késedelmes vevő megtéríteni tartozik. Sokkal fontosabb ezeknél a megrendelések gyűjtése tárgyában hozott ítélet. A Kúria ma is azon az állásponton van, hogy az 1900:XXV. t.-c. 4. §-a alapján hatálytalan vételi ügylet akkor sem válik joghatályossá, ha a vevők a vétel tárgyát átvették, a vételárról váltókat adtak és a motor-ekékkel földjeiken ősszel és tavasszal a szántást elvégezték (P. 9585/1927. sz. ítélet K. J. 11. sz.). Ezzel a Kúria az 1927. évben hozott P. IV. 8988/1926. sz. ítéletéhez hasonló álláspontot foglal el. Az a további kérdés is felmerül, hogyha az így eredetileg semmis ügyletet a fél utóbb érvényes módon joghatályosnak ismerte el, vájjon ez az utólagos elismerés az ügyletet joghatályossá teszi-e? A Kúria ezt a kérdést igenlőleg döntötte el (P. VII. 4859/1927. sz. K. J. 4. sz.). Az ügynöki jutalék tekintetében figyelemre méltók azok az ítéletek, amelyek a közvetítői díjat a kikötéstől eltérőleg mérsékelik. Ilyenek a P. VII. 6105/1927., a P. VII. 5125/1927. (K. J. 6.) és a P. VII. 8415 1927. sz. ítéletek (K. J .11. sz.), melyek a méltányosság alapján a kikötött járulékot mérsékelik.