Kereskedelmi jog, 1928 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1928 / 8-9. szám

132 KERESKEDELMI JOG 8—9. sz. a fedezet teljességére vonatkozólag j>ótló rendelkezéseket statuálnak. A jóhiszemű forgalom megvédése tekintetében igen megnyugtató Szladits tanár ur magyarázata és készséggel koncedálom, hogy az ő. §-nak idevonatkozó rendelkezéseit félreértettem. Azonhan félreértheti ezeket ;i rendelkezéseket más is és különösen félreértheti a birói gyakorlat. Mert az, amit Szladits tanár ur a törvény kétségtelen értelme gyanánt kifejezésre juttat, az 5. §. szövegéhen nincs benne. Ennek a §-nak szövegében a rendes gazdálkodás szabályainak megfelelő üzletvitel és a zálogfedezet fenmaradásáról való gondoskodás a verbum régens, amellyel szemben a harmadik bekezdésnek azon rendelkezései, hogy «azok az ingó dolgok, amelyekre a jelzálogjog kiterjed, felszabadulnak a jelzálogjog alól, ha harmadik személy tulajdonába kerülnek, vagy azokra harmadik személy a dolog birtokával egybekötött dologi jogot szerez», — azért nem oszlatnak el minden aggályt, mert feltételesen intézkednek («ha szerez»). Ami végül a vállalat szempontját illeti, éppen gyakorlati okokból állítottam, hogy a specialitás hiánya magának az adós vállalatnak is árthat. Hogy t. i. a törvény az egg hitelező rendszerén alapul, ez sokkal inkább gazdasági, mint jogi megállapítás, mert hiszen a törvény elvben a több hitelezőt lehetővé teszi. Csak a jövő fogja megmutatni, hogy ebben a kérdésben kinek van igaza. Igaz-e, hogy a vállalat személyi hitelét a zálogleveles kölcsön teher szigorú biztosítékai erősíteni fogják, vagy pedig a vállalat hitelére az emittáló intézet generális jogai elriasztó hatással lesznek. Én a hitelügyletekben való némi gyakorlati jártasságom alapján ugy látom, hogy az indokolásnak és Szladits tanár urnák nézete túlságosan optimisztikus. Ha lenne oly törvényi rendelkezés, amely az ingatlanok és stabil berendezéseknek értékarányát a fluktuáló ingóvagyonhoz képest megállapítaná, akkor inkább lehetne beszélni arról, hogy a zálogleveles kölcsönteher szigorú biztosítékai az adós vállalat személyi hitelét nem rontanák le teljesen. Mert ha pl. a fedezet egyharmadrészének ingatlannak és stabil vagyonnak kellene lennie, a személves hitelezők a saját követelésük biztonsága tekintetében inkább vonhatnának le a vállalatra nézve kedvezőbb konzekvenciákat, mint általában az esetre, ha az ily szabályozás a hitelintézet alapszabályaiból teljesen elmarad. Egyelőre azonban a valószínűség amellett szól, hogy azzal az ipari vállalattal szemben, amely zálogleveles kölcsönt vesz fel, a többi személyes pénzhitelező sietni fog követelését lejárttá tenni és behajtani. Az angol floating charge-ra való utalás kétségtelenül erős érv a törvé'ny intézkedései mellett. Hogy azonban ennek az institúciónak szabályai az angol jog egyéb rendelkezéseivel szemben milyen viszonyban vannak, azt sajnos megmondani nem tudom, nem ismervén eléggé az angol jog szabályait. Feltételezem, hogy a tervbe vett angol piacement befolyásolta a jogintézmény szerkezetét. Azonban ezzel szemben a közelmúltból azt a példát kell felhoznom, hogy pénzintézeteink záloglevelei sikerrel helyeztettek el Angliában és Amerikában annak ellenére, hogy a záloglevelekre vonatkozó törvényes rendelkezések teljesen idegenek és ismeretlenek voltak az angolszász jogi felfogásban és hogy egy-egy kihelyezésnél a magyar telekkönyvi rendszer és a jelzálogjog alfájától kezdve kellett a kihelyezést vállaló intézményeket a magyar törvényes rendelkezések felől felvilágosítani. Ami végül a végrehajtási jog kérdését illeti, e tekintetben véleményem szerint álláspontom elég világos volt. A törvény alapján azt láttam ugyanis, hogy a kibocsátó intézet zálogjoga és a terhelt vagyonra, mint jogi egységre bekebelezett idegen hitelező II. helyű végrehajtási zálogjoga között nemcsak sorrendi, hanem qualitativ különbség is áll fenn. Amig ugyanis a kibocsátó pénzintézet zálogjoga ellenére a törvény 5. §-a értelmében az adós a rendes gazdálkodás szabályai szerint üzletét folytathatja, tehát a zálogtárgyak egy részét az üzlet rendes menetén belül el is idegenítheti, addig ez a joga az adósnak a végrehajtási zálogjoggal szemben nem állhat fenn. Amint ugyanis habár az egész terhelt vagyonra, mint jogi egységre harmadik hitelező végrehajtási jogot szerzett, a végrehajtási jognak természetéből folyólag ez a jog az egész vagyonnak, mint jogi egységnek minden részletét megfogja és igy ebből az adós vállalat által elidegenítésnek, vagy megterhelésnek helye nincs. Ennek pedig természetes következménye az lenne, hogy az egész vagyonra, mint jogi egységre vezetett végrehajtás kapcsán a különben fluktuáló ingóságok összeírásának lenne helye. Ez következnék véleményem szerint a törvényes rendelkezésekből és különösen abból, hogy a rendes gazdálkodás szabályainak megfelelő elidegenítési jog csak a kibocsátó intézet terhére, nem pedig harmadik végrehajtató hitelező terhére biztosíttatott az adós vállalatnak. Szladits tanár ur azonban, aki az igazságügyminiszteri rendelettel megállapítandó végrehajtási eljárás (19. §.) tekintetében bizonyára megfelelően van informálva, egy, a törvényben meg nem levő nóvummal érvel. Ez pedig az, hogy a végrehajtás bizonyára nem foganatosítható másként, mint zárgondnok bevezetésével és hogy ennek a végrehajtásnak a vasutak és csatornák összpontosított telekkönyvvezetéséről szóló 1881. évi LXI. t.-c. III. fejezetében foglalt szabályok analógiájára kell megtörténnie. Ebből a szempontból nézve, a helyzet